Míg jóllakottan habzsoltuk
bolond nyarunk
nektáros ízeit
arcunkon mézpermet csillogott

bőrünk borzolták
fülledt éjszakák után
hajnalunk
friss szellő hullámai

esténk tikkadt vándora
a
csend
nem találta testünk frissen vetett ágyban
éjlugas alatt
ért bennünket a mámor
szabadon szálltunk
miénk volt
minden végtelen
csillagos
szerelemvillámos éjszaka

nem éreztük magányos
didergő esték lázát
mikor nem elég
vállunkra vetett kendő
forró tea
kályha lobogó lángja
fázó testünk remegését
pohár bor sem zabolázza

még

súgjuk
míg
karmos hideg fészkel ölünk körül
dörömböl szívünkben
magányunk vértolulása

álmunktól remélhetjük
csupán
emlékeztesse sejtjeinket
gyöngykagylós nyarunk
fénytajtékos vágyzuhatagára