Az adventi diáktüntetések idején sok minden megfordult a fejemben, de akkor, a nagy sajtóbeli hangzavarban nem láttam értelmét érdemben hozzászólni. Most, az ünnepi elcsöndesülésben, talán…

A közelmúlt eseményei mellett régi és még régebbi történetek tolulnak emlékezetem vetítővásznára. Az ember ilyenkor óhatatlanul is hasonlít, összevet, s következtetéseket próbál levonni. Mivel világéletemben gyermekekkel és ifjakkal foglalkoztam, utóbb pár évtizedet főiskolai oktatóként (alkalmanként egyetemi óraadóként), talán sikerült megmaradnom fiatalnak – ha testben nem is, reményeim szerint lélekben igen. Próbálom hát megérteni a maiakat!

Ne menjünk vissza most a rettenetes Rákosi-korszakig, hanem csak úgy 40-45 évvel, mondjuk a Kádár-rendszer konszolidációjáig! Kit vettek fel s kit nem akkor egyetemre-főiskolára? Először is a mainál összehasonlítatlanul kevesebbet, jobb esetben a frissen érettségizettek 13-15 %-át. Sűrűre szőtte merítőhálóját az a rendszer, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy már középiskolába is nehéz volt bejutni – a nagyon népszerű technikumokba pedig egyenesen főnyereménynek számított! Fizetős létszámkeret akkoriban még nem létezett, párhuzamos képzésről meg nem is hallottunk. Örült az emberfia, ha egyáltalán felvételt nyert, s a választott szak vagy szakpár követelményeinek 3-5 év alatt eleget tudott tenni - szorgalommal, kitartással így meg tudta szerezni diplomáját. Persze, volt kontraszelekció is, de még mennyire! A magas felvételi szintet „megugrók” mellett léc alatt is be lehetett jutni! Felvették a Szoc. Hazáért kitüntetettek (értsd: az ’56-os forradalmat leverők) gyermekeit meg a „mi kutyánk kölykét” (értsd: főelvtársak butuska fiacskáit, leánykáit), a jótékony rektori-főigazgatói keretek terhére.

Nem vették fel ugyanakkor bizonyos szakokra - általában bölcsészkariakra - az egyházi középiskolákban érettségizetteket, hiába vitték át azt a bizonyos magasra tett lécet. Legtöbbször „hely hiányában” utasították el őket. Hasonlóan jártak az un. osztályidegenek gyermekei, unokái is! Életrevalóságukat azért jelzi, hogy ha érettségi előtt egy-két évvel az apuka elment melósnak valamelyik gyárba, fia-lánya akkor már nagy F-esnek számított (értsd: fizikai dolgozó tehetséges gyermekének), és ily módon felvételt nyerhetett. Minden más esetben legfeljebb levelező tagozaton, azaz magánúton tanulhattak, munka mellett. Se ösztöndíjat, se kollégiumi ellátást, se egyéb, akkor a diákoknak alanyi jogon járó kedvezményt nem kaphattak, a vizsgadíjakat s minden járulékos költséget (szállás, étkezés, útiköltség) maguknak kellett megfizetni. Sok ezerre tehető azok száma, akik – e sorok írójához hasonlóan – csak így szerezhettek egyetemi-főiskolai diplomát. Ezért nem szabad hát általánosítani a maiaknak, hogy régen mindenki ingyen tanulhatott!

S „röghöz kötöttség” is volt ám, mégpedig ezreknél, tízezreknél! Annak idején ezt úgy hívták, hogy társadalmi szerződés. Egy-egy üzem, vállalat, téesz vagy állami gazdaság patronálhatta így tehetséges fiataljait egy - a cég számára elemien fontos - diploma megszerzésében (a jó tanulmányi eredmény mellett azért sokat nyomott a latba a munkás vagy paraszti származás meg az ideológiai megbízhatóság is). És bizony ugyanannyi évet - mai szóhasználattal élve: röghöz kötöttséget - kellett aláírni a patrónusnál, ahány évig kapta az ösztöndíjat az illető!
Nincs új a nap alatt! Ma a legnagyobb „cég”, az állam szeretné ugyanezt cselekedni. Nem a gazdag külföldnek, hanem a hazának taníttatná ki - ingyen, ösztöndíjjal vagy előnyös diákhitel biztosításával - a tehetséges, szorgalmas és jó előmenetelű ifjakat.

Annak idején a HÖK helyett a KISZ volt a diákok fő szószólója, érdekképviselője (már akkor is sajátos módon értelmezve e szerepkört). Képviselőjük ott ült a mindenkori felvételi bizottságokban, mindenféle tanácsban meg még az un. üzemi négyszögben is (állami, MSZMP, szakszervezet, KISZ vezetői négyese), véleményezési vagy döntési jogkörrel felruházva. Jó néhány funkcionáriusuk közben egyetemi-főiskolai karrierjét is építgette, némelyek komolyabb politikai ambíció eléréséhez használták ugródeszkának a kiszezést, mások csupán az élet császára szerepében tetszelegtek – nem csekély eredménnyel!
Nincs új a nap alatt, höközni ma ugyanolyan jó buli! Némi különbség azért csak van: az akkor mindenható egy párt helyett mostanság több párt igyekszik befolyást gyakorolni rájuk. Igen mulatságos látni, hogy a háttérből hogyan animálják ma az egykori főkiszesek, hálózatba tömörülő egyetemi-főiskolai oktatók a „pártpolitikától mentesen” tüntető diákifjúságot…

Harminc évig dolgoztam a felsőoktatásban, megértem rendszer- és fenntartóváltásokat, szét- és leválasztásokat meg összevonásokat, változó ideológiák erőszaktételeit, s az utolsó nagy mélyütést is, mely véleményem szerint padlóra küldte a teljes magyar felsőoktatást: a bolognai rendszer ránk erőltetését. Nagy várakozással figyelem hát a mostani kormány erőfeszítéseit…

(Megjelent a Polgár Portálon, 2012. december 27-én)