Advent 3. vasárnapja

Advent második felétől a bűnbánat szomorúságának hangulata átadja helyét az örömnek. Nem várhatom Uram közeledését besavanyodott arccal, megkérgesedett lélekkel. Belső örömem biztosítja hétköznapi lelki egyensúlyomat is. Ennek alapja pedig az, hogy Isten velem van, nem kell félnem semmi rossztól.


Akiket sokan napjaink Keresztelő Jánosának tekintenek, ugyanilyen tűzzel, elhivatottsággal, és „Lelkes” ihletéssel, testre szabottan válaszolnának arra a kérdésre, amit a pusztába kivonuló, kíváncsi és magába szállt nép kérdezett a hajdani prófétától. A társadalom különféle rétegét alkotó kérdezők: őstermelők, újságírók, tanárok, orvosok, vállalkozók, bankárok, motorosok, nagycsaládosok, politikusok és átlagbérből élők, szegények és vagyonosak, konkrét útmutatást, gyakorlati tanácsokat kapnának tőlük is. A tanácsok persze csak akkor érnek valamit, ha nem csak meghallgatjuk, hanem követjük is őket…

Szent Lukács arról számol be, hogy, a pusztába igyekvő, Jánoshoz forduló tömeg, kereső és nyitott lélekkel hallgatja a dörgedelmes prófétai szavakat, megrendül, és kérdésekkel ostorozza a különös prófétát. Különösen a vámosok és a katonák, akik köztudottan a megvetett rétegekhez tartoztak, mint a bűnösök képviselői, kérdeznek rá: „Hát mi mit tegyünk?”

Keresztelő János mindenekelőtt az irgalmasságot, a rászorulók megsegítését szorgalmazza. Biblikusok felfigyeltek arra, hogy Lukács evangélista fogalmazásában ez már örömhír, evangélium, noha a jánosi keresztség csak bűnbánati és nem bűneltörlő. A tanácsok is pusztán a becsületes kötelességteljesítésre vonatkoznak. Afféle keresztelés előtti hitoktatás. Hogy senki ne éljen vissza hivatalával, beosztásával, szolgálatra kapott hatalmával. De ez messze nem elég az üdvösséghez. Mindössze humánum, átlagos szociális követelmény lenne.

Azonban a következőkben már az Eljövendőről beszél, aki tűzzel és Szentlélekkel keresztel. János csak előkészíti a terepet a kegyelem befogadására. Aki pedig átesett a „tűzkeresztségen” a keresztség szentségén, attól Isten sokkal többet kíván: átadni magunkat teljesen Istennek, megbocsátani hetvenhétszer, és hősies fokban gyakorolni a szeretetet. Ehhez pedig le kell raknunk az alapokat…

Hát mi mit tegyünk? – kérdezte a hallgatóság a prófétát. Ilyen kaotikus történelmi időkben mi mit tehetünk?...- kérdezhetnénk mi is.

Adventi utunkon, az öröm vasárnapján kezdjük az önvizsgálatnál: mekkora kihatással van keresztségem hétköznapi döntéseimre? Áldás van munkámon, családomon? Megrendültem már valaha bűneim miatt? Kértem Istentől bocsánatot? Hagytam, engedtem, akartam, hogy a Szentlélek szele és tüze mindent kiseperjen élemből, lelkemből, ami nem odavaló?

Keresztelő Szent János nem azt mondta, amit elvártak volna tőle. Nemcsak a farizeusok álszent vallásosságáról rántja le a leplet, hanem türelemmel de határozottan „kiosztja” a katonákat, akik a császár vagy a helyi kiskirályok szolgálatában álltak, és fegyverrel tartották fenn az elnyomást. Ugyanígy a vámosokat is arra kéri, hogy ne a könyörtelenség, a kapzsiság vezesse őket a vámszedéskor, hanem inkább a kötelességtudat. Nem lázít a fennálló rend ellen, hanem a szociális érzékenység, a testvéri szeretet apró tetteit kéri mindenkitől.

Kell ennél gyakorlatiasabb adventi program? Ne az árral sodródjunk, hanem merjünk jobbak, becsületesebbek lenni. Ne éljünk vissza hatalmunkkal, pozíciónkkal, vagy valamilyen helyzeti előnyünkkel, hanem szolgáljuk a közösség javát. Ne fölösleges dolgokat vásároljunk össze árcsökkentés címén, hanem osszuk meg kenyerünket, időnket, pénzünket, figyelmünket azokkal, akik ezt szomjazzák. Álljunk le egy percre meghallgatni, akinek panasz nyomja a lelkét. Ahelyett, hogy világhálós ismerősök gyűjtésében versenyeznénk, valódi barátként szegődjünk embertársunk mellé akkor, amikor ránk van szüksége. Hordozzuk egymás terhét.

Az öröm vasárnapja nemcsak a közelgő Karácsonyt hirdeti, hanem Isten ama örömét, amikor a megtérő bűnös feléje fordul. Mindenkit tárt karokkal fogad, és visszaemel a létbe. Álljunk sorba ajtaja előtt.

Sebestyén Péter