Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Öröm glória, virágcsokor fölé - Valós történet a múltból -
Rekkenő melegre ébredtem, pedig vasárnap hajnal volt. Összeborzolt frizurával - ha frizurának lehet mondani azt a néhány hajszálat - kétnapos szakállamat simogatva kibotorkáltam a fürdőszobába... Belenézvén a tükörbe, furcsa szédülés fogott el. Semmi pánik! Csak kinyíltak, azok a bizonyos "emlékfiókok", amik oly sok mindent őriznek, az egész életünket őrzik, elrejtik s egy adott pillanatban, újra megnyílnak...
---""--- ---""---
Nyolc család lakott egy kertes, udvaros házban, jobban mondva bérelték, mert gyermekkoromban léteztek még a "házigazdák"... Ő is ott lakott... Ha jól emlékszem, mérnök volt, híd-mérnök, de nem ez a lényeg. A gyerekeknek szinte mindent megengedett, szeretett bennünket, nekik sajnos nem lehetett részük a gyermekáldásban.
Egy borzasztó meleg nyári vasárnap délelőtt a srácokkal éppen bunkert ástunk egy nagyon öreg diófa körül. Hogy mért? Mert csak...
Csurom vizesen, szutykosan másztunk ki a gödör aljáról, s megláttuk őt, levegőt sem mertünk venni, gyönyörűséges... Ilyen szépséget csak a mozivásznon látni!
Szeme színe halvány zöldeskék, derekáig érő, hullámos éj-fekete haja, angyalszárnyakként ölelte körbe... Eszméletlen!
Kis bunkóként, tenyeremmel letöröltem az orromon végig gördülő piszkos izzadságcseppeket s közben szemébe nézve ezt mondtam:
- Van még egy ásó, segítesz? - és már nyújtottam felé, apámtól kapott katonai ásót.
- Márt ne! - kilépett papucsából s nem törődve fehér ruhájával a gödörbe ugrott. Az a pillanat felejthetetlen volt. Szoknyája egy picit megemelkedett s a haja, mintha tényleg szárnyak lettek volna, incselkedve lebegett...
- Mi lesz fiúk, meddig várjak rátok? - kacagott.
- Azt hittétek nem segítek? Hmm... - kezemben szorongatott ásót megfogta és maga után rántott.
Ott feküdtünk a sáros gödör fenekén és kacagtunk, attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlan barátságot kötöttünk, azt hittük.
Gyöngyvérnek hívták és tényleg olyan volt nekem, mint egy gyöngy testvér, csak sajnos nem tartott sokáig...
A fiúk is észbe kaptak, csatakiáltással utánunk ugráltak.
- Gyöngyvér, hol vagy? - hallottuk a "házi" bácsi hangját.
- Látom már össze is barátkoztál ezekkel az ördögfiókákkal! - mosolyogva szolt le hozzánk.
- De most gyere, meg szeretném mutatni a szobádat s jó lenne átöltöznöd, a fiúk holnap is itt lesznek- s egy huncut kacsintással kiemelte Gyöngyvért mellőlünk.
Ő tizennégy éves volt én meg kilenc, amikor hozzánk került. Három év felhőtlen, boldog gyerekkor...
Már nem emlékszem pontosan a falu nevére, ahonnan jött, csak arra, amikor elengedték velem, vagy engem vele, mindegy...
A falusi csöndből jött a város forgatagába, nagy zöldeskék ámuló szemeiből nem hervadt le a tiszta üde fény.
Sokszor mondogattam neki, hogy:
- Nem a mostani világba kellene élnie, mert túlságosan is tiszta a lelke. - Ilyenkor megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett, közben a hajzuhataggal beborított s ezt súgta:
- Kedves vagy s szépeket mondasz nekem, mindig vigyázol rám, amikor kimegyünk a városba, a fiatalságod ellenére úgy viselkedsz, mint egy felnőtt, aki óvja gyermekét, bár én idősebb vagyok nálad s még is rád merem bízni magam s tetszik a fantázia világod. - ilyenkor elpirultam.
Furcsállottam én is e barátságot, pedig ő és az édes anyja "szolgáló" volt a házi bácsiéknál, tudjátok, olyan mindenes félék.
Gyöngyvér szinte már családtagnak számított, együtt örült, együtt búsult velünk.
Mikor elmentünk vásárolni és vettünk neki is valamit, megforgatta minden oldalról, majd meghatódva kimondta:
- Köszönöm, szép, nagyon szép. - csupa szív, gyöngédség, szeretet, tiszta fényű ártatlanság csillogott szemeiben.
Pedig csak apróságok voltak: egy hajfésű, egy tükör, egy- egy ruha... Tőlem szinte minden héten kapott egy faragott figurát - feltéve, ha faragványnak lehetett azokat nevezni -
Szóval, felhőtlennek látszott a barátságunk... Volt, hogy napok teltek el és nem találkoztam vele, amikor kérdezősködtem, válaszok helyet, szomorúsággal telt szemek tekintettek rám.
Mikor végre láthattam, sápadt volt s egy kicsit gyenge, de a szeme szikrázott a boldogságtól, amik meglátott, mosolygott és soha nem válaszolt, amikor arról faggattam, hogy hol volt olyan sokáig... Barátságosan barackot, nyomot a fejemre és egy- egy csókot kaptam az arcomra... Istenem, milyen puha, frissítő, angyali puszik voltak... Felejthetetlen!
Egyik alkalommal behívott a szobájába, nem akartam menni, mert az az ő birodalma volt, de az édes anyja is megkért, bátorított, menjetek nyugodtan, mert a lánya szeretne nekem mutatni valamit.
Így hát, bementem. A szobája nem volt különleges, egy átlagos szoba.
- Gyere, ülj ide az asztalhoz - finoman megbökött az édes anyja a kezében levő tálcával, amin egy pár szelet szendvics és a kedvenc forró csokim.
Valami nagyon furcsa érzés keringett a szobában, éreztem egyszerre a fájdalmat, búcsút, félelmet és a szeretetet... A hiányt!
Az anyukája Piroska néni, megsimogatta a fejem és erősen megszorította a vállam, szinte fájt, bosszúsan is néztem fel, de ő a mutató ujját ajkához emelte és szomorúan mosolygott, miközben két kövér könnycsepp gördült végig az arcán.
Gyöngyvér oda ült az asztalhoz és beszélni kezdett, de éreztem ez a beszélgetés más, erőltetett, tele semleges semmitmondó szavakkal...
Hirtelen felállt és az ágya elé letérdelve, félig alábújva valamit keresett.
Megtalálta, amit keresett. Visszaült, szeme színe már nem volt zöldeskék, inkább szürke, nagyon sötétszürke... Megijedtem.
- Ne félj, kérlek, s ne sírj. Búcsúzni szeretnék tőled, mert holnap, kora hajnalban elmegyünk s félek, soha nem látlak. Köszönök mindet - próbáltam a szavába vágni, de gyöngéden ajkaimra szorította puha bársonyos tenyerét.
- Ne szólj, csak ne felejts el!
- Beteg vagyok, azért nem láthattál mostanában minden nap, egy nagyobb városba megyünk, ahol talán meggyógyítanak, de én érzem, hogy nem tudnak, pedig szeretném, miattad is. Te voltál az egyetlen igaz barátom, ezért ezt most neked adom.
Csak most vettem észre az ölében levő fémdobozt. Kinyitotta, akaratomon kívül felcsillant a szemem, benne voltak az összes "faragványaim"...
- Tessék, ez legyen nálad, ha emlékezni akarsz rám! - egy rózsafüzért nyújtott felém...
Hirtelen mindketten felálltunk, az öléből leeset a doboz, szétgurultak a figurák, nem számított, csak az ölelés.
Soha véget nem érő ölelés, a búcsú, barátság, szeretet a soha viszont nem látás ölelése. Tudtuk, hogy ezek az utolsó percek...
- Kérlek, holnap ne gyere ki, amikor elmegyek, ezt a pillanatot akarom magammal vinni.
---""--- ---""---
Hazamentem, egész éjjel nem aludtam a rózsafüzért szorongatva éreztem a lélegzését...
Évtizedek teltek el és én minden héten veszek egy virágcsokrot, ami elé leteszem a rózsafüzért és fölötte látni vélem a mosolygós arcát, ahogyan pajkosan kacsint rám a zöldeskék szemeivel...
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Kenesei Aurélia Június 30, 2016, 12:25am
-
Attila Benczi ! üzenem Neked a messzi távolból szívem és értelmem minden szeretetével , boldog vagyok , hogy ezt az írásod olvashattam. Nem szép és nem kitűnő hanem mind a kettő egyszerre. Hatalmas és finoman kedves! Hálás vagyok, hogy ma este lefekvés előtt Isten velem volt... mesét olvastam...s hogy igaz vagy sem, nem fontos...MESE - a legszebbik amit mostanában olvastam.
Itt a megtiszteltetés nálam!- köszönöm.
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz