A húsvéti ünnepe, a feltámadás öröme indította útnak Lőrincet. A völgy kitárulkozott előtte, ahogy a tetőről lenézett. Ott terpeszkedett házaival, udvaraival, kertjeivel a falu is, tobzódva a tavaszi fényben. A férfi gyönyörködve nézte. Hónapok óta készült erre a hazalátogatásra. Otthonától a sors messzire vetette, s a nagyváros beszippantotta. Nem volt oka panaszra, hiszen dolgozhatott, pénzt kereshetett, emberek vették körül, de mégis egyedül érezte magát, s idegennek. Ezért örvendett a szíve ennyire a hazai táj láttán. Mélyeket lélegzett, beszívta a bódító tavaszi illatokat, s megindult lefele a hegyről, a falu felé.

   Ez a lelkes hangulat nem is hagyta el, ameddig az első házakig nem ért. Díszesebb portára emlékezett, s mit talált nem ismerte meg.

„Vajon jó helyre jöttem?” – tanácstalankodott.

   Csak nézte a poros utcát, a házakat, s úgy tűnt, mintha a falak összementek volna, mintha süppedtek volna bele a földbe, a kerítések is alacsonyabbak, az ablakok pedig kisebbek lettek. Még a gyalog kapu is alig akkorának látszott, mintha gyermekek számára emelték volna, felnőtt ember csak meggörnyedve léphetett be rajta.

„Amott van az iskola!” – eszmél fel a Lőrinc.

„Megnézem, ki most a tanító?” – vette az irányt az iskola felé.

   Az iskolaépület is bizony csalódást okozott megrokkant voltával, a hulló vakolattal, a repedezett ablakkereteivel. A fiatal tanító ellenben rácáfolt a környezet által sugallt szomorú hangulatra. Mosolygós, vidám ember fogadta a bekopogó vendéget.

„Kerüljön beljebb, kedves!” – fogadta Lőrincet a tanító – „Minden embernek, aki betér hozzánk, minden látogatónak, örvednek, s ezt őszintén mondom!”

„Mégis minek örvendezik ennyire?” – kötözködött Lőrinc.

„Kicsinység, de nekem sokat ér!”

„Mi lehet az?”

„Csak annyi, hogy egy emberi lélek kíváncsi rám, és arra veszi magát, hogy meglátogasson, s meghallgasson.”

„És mi mondani valója lenne egy ilyen emberi lélek számára?”

„Hát, hogy örvendezzünk együtt a szép tavasz napnak.”

„S még?”

„A fénynek, mely beragyogja a lelkünket, mert kicsiny emberpalántákat nevelhetünk.”

„Szép dolog!”

„Az a szép, hogy jönnek buzgón, s a tavalyihoz képest többen.”

„Mifélék az újak?” – nőtt meg a kíváncsiság Lőrincben.

„Könnyen örvendő, s könnyen búnak ereszkedő városi népek.”

„Itt meg mit keresnek?”

„Megszöktek a városi nyüzsgés elől. Művész lelkek: az ember olyan íróféle, s a felesége festő. Engemet is le akar festeni.”

„Hagyja?”

„Mondtam, fesse a gyermekeket. Ők az érdekesek, a fontosak.”

Ezzel ment is tovább Lőrinc, végig a kanyargós úton, venné számba a pusztuló, s az újra kivirágzó portákat. A vidám tanító szavai kísérték: „a gyermekek, ők a fontosak!”