Határozottan közeledett a nap, a megmérettetés napja. Negyedikes lányunk készült felvételizni az ötödik osztályba. Régen nem volt így. Hivatalból kerültek a gyerekek egy-egy osztályba és tanultak mondjuk oroszul, franciául. De ma már, ha valaki angol vagy német nyelvre intenzíven akar készülni, hát azt idejében el kell kezdje, feltétlenül legalább ötödikben, nem baj ha addigra még magyarul sem olvas folyékonyan, vagy talán a szorzótáblába is beüt egy-egy hiba néha, a fontos hogy az angol meg a német intenzív legyen. Elvégre az exportra hízlalt marhát is már borjú korától tápozzák, a jövendőbeli angol baby-sittereket és a német öregotthoni takarítókat is idejében el kell kezdeni nyelvekre oktatni, intenzíven, legalább ötödiktől.

   Csakhogy nekünk nem ment az angol, sem a német, hiába na, kockafejű az egész család. Ezért összeültünk tanakodni a kedves feleségemmel, s hát arra jutottunk, hogy amit kell, azt kell, amit muszáj, azt muszáj: tehát a leán'kának angol órát kell venni. Megkerestük az újságot – a Piácát – és szemezgetni kezdtük benne az idegen nyelv oktatása alcím alatt az apróhirdetéseket. Találtunk is vagy hármat, négyet amelyikben a feladó komolysága kiderült már a hirdetésből, no meg azért az ár sem volt borsos vagy paprikás.

   A feleségem kezdte őket felhívogatni, s hát a második egy komoly tanárnő volt, több éves tapasztalattal. A férje után költözött Kolozsvárra. Így itt még nem lelt állandó állásra és kisgyermeke is volt otthon. Hajlandó volt hozzánk járni órát tartani, mert ők egy garzonban laktak, s így megszületett a vásár. Hetente háromszor kellett foglalkozzon alkalmanként két órát a lányunkkal, hat héten át. Ennyi idő volt még a vizsgáig.

   Meglett az első alkalom, azután a második és így tovább. Haladt is szépen a lányunk az angol tanulásban, különösen azért, mert a tanárnő nem tudott cseppet sem magyarul, így román nyelven folytak az összekötő szövegek, amit a gyermek már elég jól értett, de azért így nem töltötte ki az időt a felesleges beszélgetés. Lányunk korához képest nagyon komolyan vette a feladatot, s mi ennek csak örvendtünk. Bizalommal tekintgettünk a jövőbe.

   Ezalatt a tanárnő is haladt az élettörténetünk megismerésében, hiszen akkor megvolt már négy gyermekünk és éppen vártuk az idejét annak, hogy az ötödiket az Égtől kérhessük. A legkisebbik fiunk már akkora volt, hogy ha a kicsiről volt szó a családban, ő dobbantott a lábával a padlón és nyomatékosan kijelentette, hogy:

   – Én nem akarok a legkisebb lenni ebben a családban!

   Persze mi is haladtunk az ő családtörténetük megismerésében, mert az órák után nem sietett el. Végül a második vagy a harmadik héten az is kiderült, hogy miért nem siet el tőlünk. Otthon náluk a kisgyerekük, aki már járdogált és gügyögött is tizenegy hónaposan, valóságos családi terrort vezetett be a fiatal házaspár életébe. Nappal az etetések közötti időt szinte teljesen alvással töltötte, ellenben egész este játszást igényelt legalább felváltva a szülőktől, de volt úgy, hogy mindkettőjüket lekötötte, éjszaka pedig egy kevés alvás után felébredt és egész éjjel sírdogállt. Erre a szülők a kényszertől hajtva, felváltva ringatták a gyereket az ölükben. Így ment ez már vagy hat hónapja.

   Látszott is a tanárnőn, hogy a végkimerültség környékezi, és saját bevallása szerint, nappal már csak öt-hat kávéval tudott talpon maradni. Aztán a negyedik hét végén a pénteki óra utánra eljött a férje is és magával hozta a kis csöppséget, Ramónát. Előzőleg megbeszélték a feleségemmel, hogy a szomszéd megyébe kell menjenek lakodalomba és szeretnék arra a két napra a kislányukat nálunk hagyni. Ezt természetesnek vettük, hisz annak idején, amikor mi fiatal házasok voltunk nekünk is jól esett mások segítsége.

   Egy-két szó, az edénykék bemutatása, a pelenkák átadása és a fiatal pár már el is ment, mert nagyon siettek, hosszú út állt még aznap előttük. Nálunk otthon a „kicsiágy” üres volt, hiszen a legkisebb éppen kinőtt belőle. Körül is fogtuk a kis Ramónát és mindenki a maga csodálkozásával, megjegyzésével, becézgetésével simítani próbálta a kislány családunkba való beilleszkedését. De hát minden csoda csak egy ideig tart, gyermeknél meg csak egy kis ideig, így hát a mieink hamar visszatértek a saját játékaikhoz, megszokott életvitelükhöz. Csak a nagyobbik, a negyedikes kislány, vette komolyan, szinte anyaszámba a gyermekre való vigyázás feladatát, elvégre az ő tanárnőjének a gyeremekéről volt szó.

   Megjött az este, a vacsoráztatás és azután a villanyoltás. Nemsokára pedig kezdődött a „várva-várt” koncert. A kislány, hogy édesanyja panaszkodását meg ne hazudtolja, rázendített az óbégatásra, csakhogy a mi családunk „csalánlevesen nőtt fel”, tehát meg volt edződve! Egy árva mukkot nem szóltunk úgy tíz percig, s hát a prünnyögés abbamaradt, aztán szép csendben odamentünk az ágyhoz.

   A gyermek figyelt a félhomályban, de ahogy felsejlett az arcunk, rögtön újra kezdte a sírást. Mi meg otthagytuk, had sírjon, állítólag az embernek jót tesz, ha igazán kisírhatja magát. A második síráskör csak hét percig tartott, azután a feleségem párszor gyöngéden hozzászólt. A harmadik kör már csak négy perces volt, a negyedik kétperces, még néhány kedves hozzászólás egy két nyugtató simogatás s a gyermek már aludt. Éjjel az etetés után újra próbálkozott, de az a „koncert már rövidebbre sikerült”, sőt a hajnali etetésnél a koncert már sorra se került. Másnap egész napos foglakoztatás, csak délutánra jutott Ramónának egy kis alvásidő. Este már szinte a családunk megszokott tevékenysége folyt, csak egy kicsi zsémbesség és már jött is a mély egészséges gyermekalvás.

   Harmadnap délutánra jöttek meg a szülők, Ramóna a kicsi ágyban ülve játszott a babákkal, ki-ki a maga dolgával elfoglalva. A szülők ledöbbentek, ez nem az ő gyerekük. Aztán megköszönték a szívességünket, hoztak ajándékba a lakodalomból egy tányér tésztát és egy üveg pálinkát, amit mi készségesen el is fogadtunk és elmentek.

   Lejárt a hátralévő két hét, meg volt a vizsga, lányunk bejutott. Igaz, hogy csak pár sorral a „vonal fölött”, de ilyenkor az a fontos hogy a „vonal” a gyermek alatt legyen. Telefonon újból megköszöntük a tanárnőnek a leányunkkal való foglalkozást, mire ő egy látogatás lehetőségét kérte tőlünk. A feleségem természetesen igent mondott a telefonba és vártuk a másnapi találkozást.

   Hárman jöttek el, apa, anya és a csöpp kis Ramóna.

   – Azért jöttünk, hogy elmondjuk, hogy a feleségem kapott egy baby-sitter-i álásajánlatot Angliába és engem is felvennének kertésznek, – mondta a mérnöki diplomával rendelkező férj.

   – És ti szeretnétek menni? – kérdi a feleségem.

   – Jól jönne egy kis rendes jövedelem, hogy kikászálódjuk az albérletből!

   – De ha elmentek mi lesz a gyökereitekkel?

   – Csak egy évre mennénk és azért jöttünk önökhöz, hogy szeretnénk a kis Ramónánkat itt hagyni erre a röpke egy évre, az önök családjában. Az alatt a két nap alatt szinte csodát műveltek vele. Azóta nem zsémbes és jól alszik. Rendesen eszik és nappal ébren van. Nagyon szeretnénk ha elfogadnák ezt az ajánlatot, természetesen fizetünk is, nem várjuk el ingyen!

   Döbbent csend lett a lakásunkban, szóhoz sem jutottunk, csak összenéztünk, hogy ezek tényleg így gondolják? A feleségem kapta meg előbb a közös nevezőt:

   – Természetesen elgondolkoztató az ajánlatuk, de a kis Ramónának elsősorban a szüleire volna szüksége!

   – Tudjuk, csakhogy az állásajánlat egy évre szól és nem vihetjük a gyereket!

   – De önök akkor sem hagyhatják egy állásajánlatért gyermeküket a nagyvilágban!

   – Ezért is fordultunk önökhöz, itt már van négy gyermek, Ramóna is szépen felőne, az az egy év hamar elröppenne. Nagyon szeretnénk azért mégis, ha itt maradhatna Ramóna!

   – Mi sajnos nem vállalhatjuk, mert a tegnap teszteltem le és várjuk az ötödik babánkat. – mondta a feleségem és mosolygó szemekkel nézett rám, én meg nagy kerek szemeket meresztettem, és szorosan magamhoz öleltem őt.

   Csalódottan mentek el. Később megtudtuk, hogy a csöpp Ramónát otthagyták a tanárnő édesanyjánál és mégis elmentek baby-sitternek és kertésznek Angliába.

Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2016. november 30.