A pitymallat még éppen csak csibészkedett a közeli bükkösök felett, amikor Bátyámuram szélesre tárta házacskája ajtaját, szokásához híven nyújtózott egy sort a páraszagú friss levegőn, s mindjárt úgy érezte, az a ritka pettyesliliom is bókolni fog neki hamarosan ott a kert tövében, ahogy megvirrad. De jóformán be sem végezte e komótos szertartást, tekintetével babrálni kezdett mind jobban valami, valami izgalmas dolog ott a paradicsomállománya feléje eső, homállyal bélelt zugában. Hínye, ez nem létezhet, dorgálta meg érte önmagát rögtön, a józanabbik eszével. Ily szíp nagy piros termís csak úgy ripsz-ropsz? Mindenestül kizárt. Nemrég szökött be a nyár, valódi meleg alig egy-egy maréknyi, azon a terebélyes bokron még csak most múlt ki az utolsó virágkezdemény, ezt pontosan tudja, ő, aki ezerszer matatja végig remek növényeit. Fanyarzöld bogyói még tisztességes szilvamag méretével sem versenyezhettek volna a tegnap, s ehol most egy nap, mit, egy éjszaka alatt mi nem történik?

Apró sasszemeit szaporán súrolgatni kezdte Bátyámuram, a kecsegtető látvány nem szűnt ott hivalkodni. Hirtelenjében a még javában szundító napnak is felszólt, ejtené alá nihány fínyes sugarát az ő zöldsígesére, csak ma kivételesen e korai órában, hadd bizonyosodjon meg mielőbb erről a nagy csudaságról.     

A világosság ura ellenben cseppet sem vette komolyan a kisöreget, akinek ugyan mersze nem volt az illető bokorhoz közelebb óvatoskodni – még a végén megtöri a lélekmelengető álmot –, ugyanakkor vajmi édes reménységnek adott így helyet magában, hagyta, hogy az felkússzon egy láthatatlan szárcsomón szíve csücskéig. És hát mást mit volt mit tenni, visszatapogatott kényelmes hajlékába, megvárni becsülettel a reggelt. 

Mialatt mosdóvize forrt, ő maga lekuporodott a boglyakemence szájához, tenyerét öntelten húzta végig az ódon füstfogó zöldmázas csempéin. Kinél akad még ilyesmi manapság? Aztán csak vacillált az előbbi dolgon. Higgye, ne higgye… Na te betyár legíny, mi lesz itt, ha ilyen fokon beválik ez a távoli nemes fajta, sóvárgott efféléket magában. Ha a beérés ilyen ütemben halad előre? Talán meg is pukkad mindenki az irigységtől, kezdve attól az ezerfortélyú vén Erzsikától. De cseppet sem bánná, már ő nem!    

Szó ami szó, Bátyámuram úszott a gyönyörűségben, ha büszkélkedhetett. Volt is rá oka – sok esetben. Ha pedig mégsem volt, hát minden igyekezetével azon járt, hogy adódjék. Magányba szakadt élete mást se éhezett jobban, mint a társaságot. Szerette, ha sokan ismerik. Ha minél többen látják, hallják. Ezért is volt ő a leghangosabb a bámészkodók között, ha például egy lakodalmas menet vonult végig nagy ritkán a Sár utcán. Olyankor mindjárt rázendített a harmonikásokat megszégyenítő hangerejével: “Azírt vagyok ilyen víííg, mert a menyasszonyunk szíííp”. Vagy rikkantgatott minden más cifraságokat.  

Hej, csak már virradna, nyűgölődött rettenetesen odabent derék szomszédom. Megeshet, ő lesz a leghírhedtebb kertész az egész háromszögletű vidéken. Naponta zsákszámra aratná a húsos, zamatos zöldséget. A hegy lábánál ahány karcsú fatorony az égnek mered, az alattuk megbúvó falvak népei mind nála sorakoznak csodát látni. Nemsokára … Hát még a picara mennyi jut, belegondolni is bátorság kell! Nem kevesebb, mint király lehetne, na jó, amolyan paradicsomkirály, de király. Fontos, hogy egyvalamiben tisztára egyedülálló. Verhetetlen!

Közben már egész formásan alakulni kezdett a reggel, nyúlt is Bátyámuram a szegre pörge szélű posztókalapjáért… Mellesleg még azt is megjárta az esze, hogy ha ez az ügy ügy lesz, s márpedig miért ne lenne, ő élesen látott mindig, kora ellenére, no hát akkor menten elékotorja kemény szárú ványolt csizmáját is régen elhalt apjának. Tükörfényűre vikszolja, s abban fog sétafikálni le és fel, álló nap! Elvégre ő eddig is volt valaki, hát még ezután…

Mély levegőt szívott, kilépett hát, s amint biztosíthatta magát napvilágnál is a vöröslő boldogságról, rögtön átkurjantott a kerítésen:  

– Pálinkás  szípjóreggelt, Öcsímuram! Hí de fínyes ma az idő! – rikoltotta. S hunyorított hozzá huncutul, csakhogy beszédbe keverjen.  

– Mi van, mi lelte, Bátyámuram? – kérdem némi komolyságot erőltetve magamra. Hálistennek két matyimadár is ott csetepatézott a cseresznyefán, így került rá okom, hogy valamennyire hátat fordítsak.   

A virágos jókedv ettől még nem hagyta el az atyafit, mindjárt hozzátoldott az előbbihez:

– Híj, Öcsímuram, mást se tudok most elkípzelni, mint hogy egy-egy nyelís szíverősítővel köszöntsük ezt az íkes napot! Kerülj közelebb, ídes fiam, a vendígem vagy! 

Erre már nem volt mit tenni, kelletlenül átkanyarodtam Bátyámuram keresztcsűrös portájára, kémlelve jobbról is, balról is a terepet, miképpen lesz majd a legkönnyebb innen hazairamodni …

– Idesüss, legíny, idesüss! …

Úgy állt meg a tő mellett, mint aki angyali harsonákat vél megzendülni váratlanul.

– Ezt míg most felavatjuk, lesz úgyis elíg! – szavalta ünnepélyesen. S azzal fogta is marokra a pompás piros termést.  

De azon nyomban kénytelen volt úgy feljajdulni, hogy azt hiszem, a hetedik szomszéd is beleremegett. A szárra elég ügyetlenül feltákolt drótdarab, amin a paradicsom csüngött, sajnos durván beleállt mohó tenyerébe … Egyéb sem kellett, én uzsgyé nagy ívben keresztül a kerítésen, ott viszont nekem horzsolódott le a derekam csúfosan, azért rohantam, rohantam hanyatt-homlok tovább, mint akinek eszét vették …