Hajnal közeledett, lesett a résen,
s ijedt szemekkel jött a kócos ősz,
szomorúság izzott fel a szemében,
völgyre csapott, hegyen öldökölt.

A határ rémülten felremegett,
a ködtől, föld s ég, egybe ereszkedett.
A vízcseppek mint megannyi lélek,
mosták arcát, fakuló természetnek.

Óriás felhők mentek égen át,
sötét leplük takarta napnak arcát.
A cseppek mint a ménkő hullott alá,
mélyen szomjazó földet áztatná.

A hegyek vajúdó bús ölében,
csobogó vizek zuhogtak rengetőn,
állok alattunk eget figyelve,
s múlásnak lelkem lesz végső temető.

A moraj egyszerre csak elhalkul,
a hegytetőn összerogy a zivatar,
kilyukad felhőknek arca langyul,
ezer sugárral tündököl fel a nap.

Mozdult a hegy a rét, mint az erdő,
állatok seregét várta a mező.
Élettel telt meg az őszi világ,
neszekben sóhajtott a búcsúzó nyár.

Kiáltás zaja csendet verte fel,
a sas kiáltott, társát ő kereste,
századok sírján szállt a keresztre,
fent,  székelyhegyen bánatát temette.

Házak csendben kiáltoznának,
kiáltásuk az időtlenségben hal,
meghal a szó székelyek ajkában,
reggelre ledől a magas sziklafal.

Megfogyva hátrál, álmosan eszmél,
robog a kő, omlik le a büszke szikla,
szája szóra nyílna, suttog regét,
hogy örökséget hagyjon az unokára.

Ember az erdélyi rengetegben,
mint magányos szikla áll rendületlen.
Siboi bölény hajol föléje,
védi, oltalmazza, Istennek keze.
16.11.2012