EMLÉKEIM ANYÁMRÓL

Tudom,hogy közvetlenül nem nagyon érdekel, de leírom Neked az emlékeim kosarából a legelevenebbeket, amik édesanyámmal kapcsolatosak, s ezt csak azért teszem, mert úgy érzem, hogy a társadalmi helyzet, a történelmi kor mellett meghatározó volt anyám személyes hatása, a dolgokhoz való hozzá-állása az én lelki alkatom, jellemem kialakulásában, egyszóval abban, miért lettem éppen ilyen, amilyen vagyok.
Ha anyámra gondolok, mindig elfog az ellágyulás a szívem táján – nem volt tökéletes ember, de olyan tulajdonságai voltak, amelyek szememben jóval embertársai fölé emelték. Számtalan em-
lékem van Róla,. Tetteivel, szavaival, egész életével nevelt. Olyannyira megosztottuk a gondolatainkat, hogy anyagi,munkahelyi, családi problémáit is velem osztotta meg.
Talán a legkorábbi emlékem a háború alatti. Járt festeni egy háborús és azutáni konjunktúrát jól kihasználó boros gazda Petőfi utcában bérelt pincéjébe. Mentem Vele. Talán a kicsi kis leánya jelenléte biztonságot adott számára. Ősz volt, hideg, éhség és teljes pénzhígulás Kolozsváron is.
Emlékszem a legkisebb tétel, amit a koldusnak adhattunk egy lepedőnyi papiros: 2000 lej volt. Minden szürkületkor befejeztük az aznapi munkát - nem volt fűtés még, és csak egy kis fényű villanykörte égett a borospince falán. Anyu szüreti jeleneteket festett a frissen meszelt falakra, és hatalmas szőlőfürtöket az ablakmélyedések oldalfalára. Kopott, anyagból készült táska volt nálunk. Minden este fizette a gazda, és minden este a tele szatyor papírpénzért kevesebb és kevesebb kenyeret kaptunk: egy negyed kenyeret (1 kg.) egy táska pénzért. Anyám nagyon sovány arca elkomolyodott egy kicsit, s mikor látta, hogy gyermekszememben az aggodalom ver tanyát, elfelejtette rögtön a gondjait: hogy férje fogságban van, hogy egész nap pénztárosnő egy hentesboltban, hogy délután robotban fest, hogy estére a bőrgyárból hulladék-anyagot cipelünk haza ketten nagy kosárban az otthon-levőknek, és jönnek a hosszú esti órák a bőrfűzéssel és az imádkozással: Lacikáért˝˝Most segíts meg Mária˝˝, aztán Mikiért, a fogoly apámért, Cikáért, Sanyiért, Jancsiért, és sorra mindenkiért, aki távol és veszélyben van, s aki kedves a szívünknek......szóval mintha mindezt egy perc alatt elfelejtette volna, rám kacsintott, s magabiztosan mondta: Te sohase féljél, kislányom, itt a kenyér, itt a pénz a jobb kezemben, holnap csinálok vele újat, s amíg én élek, te sohase legyél megijedve.
Nem is voltam ameddig élt, s mikor 30 évesen álltam merőn a koporsó mellett, éreztem, hogy felnőtt lettem, valaki elengedte végérvényesen a kezem, s ezentúl én kell támaszként helytálljak a szeretteim mellett.
Másik emlékem kicsit későbbi. Első osztályt végeztem, már nagymamáméknál laktunk talán. A háború után még nagyobb volt a nyomor. Apu még fogságban volt, anyám százféle pénz-kereső elfoglaltsággal: kerámiát gyártottak, égettek, ékszert festett, selymet festett, bábukat készített, tojást és karácsonyfa-díszeket festett. Állandó állása a bábszínháznál lett azután.
Akkor ősszel kijelentette: Csöppikém, meghívhatod az osztálytársaidat a születésnapodra. A Kis-mester-utcába Pirikéhez jártam, s oda csupa úri gyerek járt, jól öltözöttek, módosabb szülők gyerekei. Mégis nagy volt a nincstelenség. Anyu festő barátai zaharin nélkül itták a délutáni feketét, s a zaharint mindig odaadták Neki, a csecsemő húgomnak kellett teába. Nagyon szerette anyámat mindenki. És eljöttek a gyerekek. A nagy előszoba-asztal körül 8-10 gyerek ült nagy komolyan.
-˝˝Melyik kezetekkel írtok;?˝˝kérdezte azon a jellegzetesen lenyűgöző mesélő hangján. - Tegyétek az asztalra, s kaptok minden ujjatokra egy-egy mesefigura teasüteményt. Mindenik süteményhez fűződött egy kis történetet: a huszárról, a kardról, a kosárkáról, amiből nem fogy ki az ennivaló, az örökké szerető szívről. Teát ittunk, olyan csodás tordai anyám által mintázott kerámia- csészékben. S azután jött a játék, a csodálatos mesével tarkított délután: ég a szék, megy a gyűrű, bolond telefon, pörög a fedő, hol az üveg szája? És más egyebek Még hetedikes koromban is emlegették a gyerekek ezt a délutánt. Soha, soha ilyen születésnapom nem volt, amikor a legnagyobb nincstelenség volt, amikor nem kaptam semmiféle ajándékot, s amikor mindenki eljöhetett engem ünnepelni, aki csak akart.

A másik emlékem későbbi, olyan középiskolás lehettem, a képzőbe jártam már. ANYU sok-
szor indult velem, s az iskola felé kerülve ment a bábszínházba. Egyszer rajtakapott, és meghökkenve vette észre, hogy én a z Egyetem-utcai 2 cukrászda előtt, ahol elhaladtam nap mind nap, mindig félrefordítom a fejem, nehogy a pillantásom a kirakat ˝˝attrakcióira˝˝ essék, ˝˝-miért
nézel félre,?˝˝- kérdezte anyukám. ˝˝Anyu, ha nem ehetem belőle, nem vehetem meg, minek nézzem a szavarinokat,krémeseket, dobos-tortákat, mignonokat?˝˝ Kislányom, te gyenge akaratú ember leszel így! Az nem akarat, félrenézni, az akarat ott kezdődik, ha ránézel és azt mondod, hogy nem kívánom, s ha így is érzed, akkor győzött az akaratod!˝˝
Így nevelt ő engem, és nem hiába:nincs az a kényelmes dolog, az a kellemes helyzet, az a finomság,amiről egy pillanat alatt fájdalom nélkül ne tudnék lemondani.

A másik emlékem másod-év elejéről való .November végén hívtak a tüdőgondozóba. Miklós elkísért. .Megvizsgáltak, és közölték, hogy a radio-mikrografián észlelték, majd a radiografián ellenőrizték, tényleg T.B.C.-s beszűrődésem van és másnap reggel a tüdőszanatóriumba beutalnak.
Nem is adtam számot, hogy mi ez , fiatal voltam, szerelmes, hát nem olyan nagy dolog talán, ha egy kicsit betegeskedek.
Valahogy azzal, hogy anyuhoz szaladok a színházba.,és elmondom, valahogy letudom minden gondom. Meghökkentett a hír, hogy rosszul lett, hogy mentőt hívtak, injekciót kapott, hazakísérték.
Másnap és a következő napokban aztán egy ember-szigetre kerültem- a T.B.C-s betegek szigetére, s akkor már megértettem, hogy kissé kiközösítettek ezek az emberek: dehogy tudnak mindent úgy tenni, mint az egészségesek- s ezt persze anyu tudta.
S akkor elkövetkeztek a hetek és hónapok a szigeten. Anyám jött, minden áldott nap megmászta a 146 lépcsőfokot- annyi vezetett fel a szerpentin pihenő-stációi között a tüdőszanatóriumhoz.
Nem ebédet hozott, mint másnak a szerettei: az életet hozta, a családot, a hitet és biztatást, a bátorságot, a jókedvet. Mikor rájöttem, hogy mindig délben jön, vártam az emeleti folyosó ablakában, ahonnan messzire el lehetett látni. És jött. 48 éves volt- egész öregasszonynak nézett ki, ahogy lassan taposta a lépcsőket- fordulókat, arca csupa gond, csupa ránc, csupa fájdalom, s azután befordult a főútra, ahonnan látni lehetett a szanatóriumot; az arcán kisimult a ránc, a szeme csillogott, csupa könnyed vidámság volt, ahogy lépkedett felém, hisz addigra elé jöttem az udvaron át. Tudta, hogy lent várom.- Azután lassacskán jártam az elkülönítettek iskoláját: sírtam, sirattam a fiatalságom, a szerelmem, az egyetemi tanulmányaim. Segítettem a levegő-befújást kapóknak, s néznem kellett a kínokat: tüdővérzés, rohamok- pneumo-torax utáni nehéz haldoklás, és sok-sok halál. Anyutól tanultam: soha sem szaladtam el, ha baj volt. A haldoklónál imádkoztam, a delíriumos beteg mellett virrasztottam, s valahogy én 18 évesen egész felnőtt lettem.
És akkor már úgy vártam anyut, hogy elejébe mentem, s egész nap gyűjtöttem a jó dolgokat, a vicces eseteket, kedélyes történeteket találtam ki, lekísértem, és mindig letagadtam a lázam. Csupa mosoly volt az arcom és a kedélyem is. Ő is nagyon vidám volt mindig. S akkor elváltunk- visszamentem sírni, és ő is elment a gondjaival.
Így hazudoztunk egymásnak akkor már felnőtt módon, hisz nagyon szerettük egymást.

Egy másik emlékem végzős egyetemi koromból való. Még két hónap volt az államvizsgáig.
Négyen laktunk egy átjáró szobában nagymamáméknál. Íróasztal, kerek asztal, lapító- tele cédulákkal. Véglegesítettem az államvizsga-dolgozatomat, amit a securitate nyomására a dékánunk sugallt, hogy ne a két világháború közötti irodalomból (Karácsony Benő), hanem középkori névszóképzőkről írjam egy erdélyi fejedelem Önéletírása nyomán Szabó T. Attila professzor felügyeletével.
Ideges voltam és megbántottam anyámat. Azt jegyezte meg, hogy milyen rendetlenség van itthon. Mivel a rendezés és takarítás az én dolgom volt, odavágtam meggondolatlanul a szót, ami megütötte: Még két hónap,és itt olyan rend lesz., mint a pinty, mert akkor végleg elmegyek˝˝
Ez fájhatott Neki legjobban, s ezt vágtam a szívéhez. Vette a kosztümkabátját (még most is itthon őrzöm) és felvette, és kilépett. Április volt, utána szaladtam blúzosan. Két órát mentünk Kolozsvár
utcáin, magyaráztam kérleltem, mentegetőztem, hogy miért vagyok ideges és ˝˝hamarszájú˝˝
Nem szólt semmit , nem mondta,hogy aggódik, mert megfázom, csak nézett szomorúan. Nagyon
későre kezdett beszélni- egész életét összefoglalta nehezen jövő lassan szakadó mondatokban.
Lassan hazajöttünk, én beteg lettem és sokkal okosabb, tapintatosabb, mások érzéseire figyelőbb.

Milyen volt az én anyám?

Elnézem a 49 éves korában készült színházi képét, s ragyogó szép nő néz rám szembe. Szegény húgocskám ezt a képet vitte magával.
A szeme nagyon jó, kifejező szem, a mosolya megnyugtató- olyan forma, hogy itt vagyok, nem történhet semmi különös baj. Sok jóban nem volt része, csupáncsak gazdag lelki életben. Sok testvér és kevés kényeztetés. Onnan tudom, hogy egész titokban szerette a jó falatokat, hogy mikor már gyermekké vált szellemileg, mikor beteg volt, nagyon mohón evett és nézte-nézte a finom cukrásztésztákat, s mintha egész lemondó életének hátat fordított volna, leves-kanalazás közben bizonytalan mozdulattal a kanalat a tészta felé vitte, hogy abból egyen.
- Anyukám édes, tudom, hogy mindennek meg van az ideje, s hogy az elmaradt simogatás és ˝˝köszönöm˝˝ nem bepótolható, de hogy tudjad, ott a kórházban, amikor 1968-ban újraélted életed rémeit, amikor sírva fogadtál, hogy ˝˝mind lementek a pincébe és engem itt hagytak˝˝,akkor
szerettem volna egy magnetofonon cigányzenét vinni be számodra, s szerettem volna látni az öröm könnyeit szemedben, mint mikor a banda húzta Radnóton az ajtónk előtt Húsvétkor, s Te elbódulva hallgattad, és boldog voltál:a tanár nagylányod gyönyörű, napfénytől ragyogó lakásában két unoka szeretetétől körülvéve igazán boldog voltál.
Aztán szerettem volna felvenni a hangodat:
˝˝gyerekek, most elmegyek,
elmegyek a nagyvilágba,
Káposzta-lepke ,elviszel?˝˝ Ezt mondtad nekem utoljára- meg műtét előtti este , és a szavakat:˝˝Menj el Zsikével, nézz utána a dolgainak, segítsd, ő a gyengébbik gyermekem˝˝
-Anyukám, édes, megtettem mindig, ahányszor kellett. Segítettem őt is családját is mindenféleképpen, ahogy képességem volt, Olyan társat adott a Jóisten, hogy megtehettem. Most 3
éve nem tudom már, de talán a talpán van, s talán mégis tudom még segíteni, hatalmas az Isten, sok minden lehetséges.
Ezeket az öreg-kori anyám emlékeket nem szívesen idézem fel, nem jó azt gyengének látni, aki mindig erős volt. Úgy de úgy szeretett mindenkit, úgy békítette a testvéreit, és valahogy nem panaszkodott soha, ezt a tulajdonságát a húgom örökölte. Nem is akart panaszkodni, de jó volt, hogy karéjba ölelte a nagy család, és ő otthon volt benne. Ő volt a legszerencsésebb, Neki nem kellett hallani a testvéri sírok felett:
˝˝Megkörnyékeztek engem a halál félelmei,
s az ő fájdalmai körülvettek engem.˝˝
Elment 24 éve lesz az idén- egy egész emberélet. Kicsi leányom másfél éves volt, Neki nem jutott a nagymama szeretet-sugarából, Petinek annál több.
Elment, és én most is, azóta is, minden temetésen Őt siratom.
Ezeket írtam le anyukámról és szeretném ha maradékaim olvashatnák akkor is, ha én már nem leszek,. Ezek az emlékek életem részei voltak, formáltak, alakították szellemi, lelki milyenségemet.

Radnót, 1992 . tavaszán, W. Tisch Gizella