Hol van (már) a Kánaán?

A kolozsvári Szabadság című lapban Asztalos Lajos megrótta Pomogáts Bélát, amiért nevében idegen szót tartalmaz a magyar nyelv ápolását felvállaló Anyanyelvi Konferencia. Pomogáts azzal vág vissza, hogy ez a kifogás enyhén szólva mulatságos, különben is a mozgalomnak 1992 óta ez a neve: A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága. A konferencia szó pedig, akárcsak a rádió és a telefon, a magyar nyelv szókincsének szerves részévé vált. "Okos hétköznapi munkára van szükség s ennek során sok türelemre. És tegyük hozzá: némi humorérzékre is, annak érdekében, hogy a magyar közgondolkozást és közvéleményt a nyelvvédelem mellé hangoljuk, és egyben átsegítsük azon a — remélhetőleg átmeneti — időszakon, amikor az idegen szavak használata a divatos kifejezésmód és egy téves szakszerűség jelképévé vált" - szögezi le többek között. A Szabadságban megjelent cikk, zárja válaszát Pomogáts Béla, ilyen módon éppen a szerkesztőséget és az általunk imént említett humorérzéket nélkülözi.

Azon kívül, hogy nem értem teljesen az előbbi mondatot, abban egyetértek, hogy tényleg, a humor is idegen szó.

Én viszont nem nélkülözöm a szerkesztőséget, ezért említhetem meg, hogy nálunk létezik az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, és időnként tájékoztató kis füzeteket ad ki, főleg a pedagógusok és az újságírók segítségére; időszakosan tanácskozásokat szervez, Szovátán vagy Árkoson vagy másutt, és az elhangzott érdekesebb, értékesebb szövegeket hozzáférhetővé teszi a szakma számára.

Asztalos Lajos szerint igaz ugyan, hogy bizonyos szavak, mint a rádió, a telefon, a televízió, a humor, már beilleszkedtek a magyarba, "de az legalább visszatetsző, hacsak nem siralmas, hogy a nyelvünket védő mozgalom nevében idegen szó éktelenkedik. Még akkor is, ha ez már több mint húsz éve így van. Mi tagadás, meg is látszik: az eredmények, amire említett cikk (Pomogáts válasza, sz. m.) hivatkozik, nemigen észlelhetők. A mind aggasztóbb helyzet viszont annál inkább. Jellemző, hogy 1992 óta a mozgalom nevében ott a kultúra, ez a második »kiváló magyar szó«, Szabó T. Attila egyik »kedvence«."

Asztalos szerint a tömegtájékoztatás és a közoktatás a vétkes nyelvünk romlásáért. Ezért az ilyen helyzetben, amikor "nyelvünk minden beszélőjére mondhatni egyszerre és szünet nélkül zúdul az idegen szavak, kifejezések áradata, a nyelvi öntudat fokozása, a nyelv gondozásával párhuzamosan szükség van olyan intézkedésekre is — nevezzük bár ezek összességét törvénynek vagy akárminek, amelyek hatékonyan hozzájárulnak a nyelv tisztaságának védelméhez, irtják a nyelvünk fáját ellepő fagyöngyöt. Enélkül, mint említettem, a mai nyelvvédelem szélmalomharccá fajul."

Igaz ugyan, hogy a "nyelvtörvény" (Pomogátsot idézem) jogi és politikai fogalomként igen félelmetes és riasztó képzeteket kelt egy olyan magyar számára, aki tud a szlovák vagy a szerb nyelvtörvények igen szigorú és igazságtalan kisebbségellenes rendelkezéseiről és következményeiről. "Idegen tőlem a gondolat, mondja Pomogáts Béla, hogy Meciar és Milosevic színvonalára züllesszük le anyanyelvünk védelmének ügyét."

Másrészt, tenném hozzá, az angol nyelvi invázió ellen életbe léptetett törvény is létezik, mert a francia nyelv is "kisebbségben van" Franciaországban, megöli a "franglais", és ezt a példát is szem előtt kellene tartani.

Romániában a magyar újságírót a román szavak inváziója ejti kétségbe. (Tisztelet a kétségbeesettnek.) A magára valamit is adó közíró tehát odafigyel arra, amit az anyanyelvápolók tesznek, ha teheti, részt vesz tanácskozásaikon. A szerkesztőség is, ha komolyan veszi magát, nem csak a friss tollacskákat "delegálja" mintegy fejtágító céllal az ilyen összejövetelekre, hanem igyekszik minden tagjának felhívni a figyelmét rá: lehetőleg anyanyelvén fogalmazzon. Tartsa tiszteletben az egész magyar nyelvterületre érvényes, kötelező nyelvi normákat (na tessék, még egy idegen szó!), ne szokjon rá a tükörfordításra, hagyja a leiterjakabokat a parodistákra. Satöbbi. Persze a romániai magyar újságírás ettől még olyan, amilyen. Örvendetesen megszaporodott az újságírók száma, az ember csak ámul-bámul, ki nem újságíró itt, főleg a MÚRE  (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) Értesítőjének szülinapi jókívánságlistáját olvasva, egyúttal azonban sajnálatos, hogy annyi a botcsinálta újságíró, mint rostán a lik. Számottevő részük semmilyen gyakorlattal nem rendelkezik, s: Uram, irgalmazz, máris fogalmaz!

Régebb az újdondász volontőrködött, azaz egy ideig fizetés nélkül bojtárkodhatott, aztán ha mocorogni kezdett benne valami, és az, ne adj isten, tehetségnek bizonyult, esetleg fel is vették, rendes fizetéssel. Megmondom őszintén: a mai brancs felét szemrebbenés nélkül volontőrnek küldeném.

Az 1996. november 8-9-én, a szovátai tanácskozáson elhangzott előadásokat tartalmazó kis füzetet lapozgatom (A napilapok nyelvéről. AESZ-füzetek, 3., Kolozsvár, 1997), s azt súgja a kisördög: ezzel is úgy vagyunk, mint a lapokban megjelenő nyelvművelő cikkekkel, a rádióban elhangzó rövid Édes anyanyelvünk-műsorokkal: éppen azok nem olvassák, nem hallgatják, akiknek szánják azokat.

Persze könnyen vigasztalódhatnék. Miért, a politikában nem ugyanez van? A romániai magyar politikai közírás szintén ilyen egyoldalú mondikálás, a kutya nem figyel oda, csak ha szenzáció-szaga van, ha botrányt lehet belőle kavarni, ha ellenünk lehet fordítani.

Józan érvek? Bájoló lágy trillák, tarka képzetek.

Dr. Bencédy Józsefet, Balázs Gézát szívesen hallgatom vasárnap reggelenként, a Vasárnapi Újság elhangzása után, a Kossuth Rádióban. Nemcsak kettejüket, de ők ott voltak Szovátán is, és amit elmondtak, annak szerkesztett változata olvasható a kis füzetben. A többi szerző is jó ismerős: Péntek Jánost emberként is nagyra becsülöm, nyelvészként, tanszékvezető tanárként gyakran tartott előadást, sokszor hallgattam, ismerem véleményét a nyelvi romlásról, ő erősítette meg korábbi gyanúmat, hogy Marosvásárhely — nyelvi szórvány! Murádin László rendszeresen közli nyelvművelő írásait a kolozsvári napilapban, csakúgy, mint a székelyudvarhelyi Komoróczy György a Hargita Népe hasábjain. Murádin — a mi Bartha Jánosunkkal ellentétben — nem átallja megfeddni a kutyafülű riportert, ha valamit elír: például valaki kutyaadóról szövegelt, holott a magyar nyelv csak ebadót ismer. Bartha Jánost bizonyára keserű tapasztalatai tartják vissza attól, hogy "megugassa a vackot", mert nemcsak bennünket kímél, a rádiósokat sem bántja.

A magát mindentudónak képzelő újdondász (elvégre a sajtó is nagyhatalom, nemde?) külön szavakat alkot, sajátosan és egyénien értelmezi a román gazdasági és politikai fogalmakat, nem is hallott arról, hogy léteznek vonzatok a nyelvben, és aki ezeket nem ismeri, sosem fog szépen írni magyarul (románul sem); vitába száll a helyesírási szabályzattal vagy azokkal, akik erre hivatkozva kárhoztatják egyik vagy másik nyelvi "sziporkáját". Ez a fajta tollnok régebb is létezett, nem is fog kipusztulni soha, de később talán, ha bekövetkezik a lehiggadás állapota, ha felkészült fiatalok rohamozzák meg a sajtót (egyelőre "kontraszelektált" az utánpótlás is), ha tehát bekövetkezik itt is a "paradigmaváltás", akkor majd...

Ja, Vörösmarty, Petőfi. Akkor mondhatjuk (térvén őseink porához): jó mulatság, dögös buli volt, és itt van már a (sajtóbeli) Kánaán.

Addig is, ezeket a füzeteket kell(ene) propagálni. Egyebet nincs miért; aki úgy kerül a sajtóba, hogy nem tud jól magyarul, lehet akár jó újságíró is. De nincs az istennek az a fejtágítója, amely megtanítaná szépen magyarul.

Népújság, 1998. március 6., péntek