A városiak bárányt vásároltak volna, élősúlyban. Hogy aztán a városok piacain feláron adhassanak túl rajtuk. Miután sikertelenül hangszórózták végig a járható utcákat (ugyan ki állna szóba efféle "muzis" csalókkal), az ivóban is érdeklődtek, hátha mégis kerül portéka a teherkocsira.

Ott azonban Forcsok Dani bá vitte a szót. Az idegenek egy közeli asztalhoz ülve hallgatták a beszédet.

Volt itt a mi körzetünkben egy huncut felcser, mesélte Forcsok Dani bá. Mi csak úgy hívtuk egymás között, Mecskendő, mert nem tudta kimondani azt, hogy menyecskekendő, hanem vagy mecskendőt mondott, vagy hosszan mekegett, csúfolódva a nyelvünkkel. Igaz-e, Sami?

Na, ez nem szerette, ha valaki többet tud nála, s amikor egyszer elmentem hozzá a diszpenzárba, hogy mosná ki a fülemet, rámkérdezett: ugye, hogy Doberdó óta ez a szőrös trombita nem látott egyebet az Isonzó vizénél? Hát én arra annyit mondtam, rükverc koncentrírung, nem jó a marsruta, mert én Galíciában harcoltam, nem Oroszországban, s nem Olaszországban. Hanem Lengyelországban. Igaz-e, Sami?

Rámförmedt, hogy Galícia spanyol tartomány, ott nem is volt világháború. Addig a fülemet se takarítja ki, amíg ezt el nem ösmerem. Elég az hozzá, hogy a doktorhoz kerültünk, térkép került elé, s hát látom, hogy a Mecskendő szemöldjei erőst össze vannak forrva. Mit árulkodott még rólam az orvosának, nem tudhatom, elég az hozzá, mentőért telefonáltak, mondták, nyugi, bácsika, most kap egy erősítőt ide, a karjába, aztán mindjárt rendben lesz minden.

Hát én ilyet csak akkor éreztem, mikor ugyanvalóst megcsapott a légnyomás, nem ért erősen el, csak annyira, hogy mindent úgy lássak, mintha moziban ülnék, nyikkanni nem tudtam, s két napig a világ semmi hangja nem jutott el hozzám. Igaz-e, Sami?

Az mégis megmaradt az emlékezetemben, hogy felnyalábolnak, és hordágy mellőzésével, a karomnál s lábamnál fogva hurcolásznak a mentőkocsiba, mintha máris hótt ember volnék. Nem is tértem igazából magamhoz, csak a kórteremben, aminek szalon a hivatalos neve. Igaz-e, Sami?

Na de ott kezdődött csak a cifra menet. Nem tudtunk szót érteni az istennek se, pedig próbáltak németül, angolul, franciául magyarázni, mégsem mentek vele semmire. Pedig ha oroszul kérdeznek vala, egyből kiderül, hol is fekszik Galícia. Igaz-e, Sami?

Végre csak elékerült egy barnaforma pizsamás, azt mondták, ő keni bé a halottakat, hogy temetésig meg ne szagosodjanak, no, az törte a magyart, s hát mondja, hogy bácsi, magát úgy hozta bé a mentő, tudja-e, kómában. Mondom, az nem létezik, rajtam a miesnapi gúnyámon kívül az ég világán semmi se volt, mosdani, beretválkozni s tisztát váltani vasárnap reggelibe’ szoktam, templomba menés előtt. Igaz-e, Sami?

Na, meséli ez a hullakenegető (semmi furcsa szaga, a pálinkán kívül), hogy magamon kívül voltam teljességgel, és ennek a neve a kóma, azért mindenféle kivizsgálás alá vetnek, mert az orvosok is kíváncsiak a bajomra. Vagy bajaimra, ki tudja. Na, szinte pöktem egyet, mert eddigelé nem a bajaimra, hanem a banijaimra-lejeimre voltak kíváncsiak arra mifelénk, ott né, az egymást esztendőnként váltogató doktorok. Igaz-e, Sami?

Hát aztán konzultáltak engemet ott benn derekasan, mi tagadás. Olyan jól nem éltem világéletemben. Hogy egész nap a kicsi villanyos targoncán sétafikáljunk, hol előre, hol pedig hátra, hol fel, hol le, liftbe bé, liftből ki, röntgen elé, feredővíz alá, borbélyt hozattak, megnyírtak-borotváltak, adtak lila pizsamát, bordó köpönyeget, s aztán a koszt s a szállás olyan volt, értették-e, mintha televízióban nyertem volna. Igaz-e, Sami?

A Sami nevű illetô, akinek az igazolását sosem felejtette kikérni Forcsok Dani bá - egy lógó fejű, könnyes tekintetű fiatalember -, annyira csüggött az öregnek minden szaván, hogy abból a hülye is megértette: legfeljebb ötvenes a legény, semmi esetre sem százas.

Nekem az a két hét olyan volt, mint egy nagyvakáció. Szépen kiteltem, megerősödtem, a fülemet is úgy kitakarították, hogy a városháza toronyórájának a másodpercét is meghallottam. Aztán azok a cukorfalat nővérkék. Istenem! Egyik formásabb, mint a másik. Ha még egy-két napig maradhatok, hát biza összejövök eggyel, egy bögyösgalamb takarító asszonnyal. Mert én a fejérnépet, azt minden egyéb falnivalónál jobban szeretem. Igaz-e, Sami?

De ezt a boldogságot úgy lehet, elirigyelte a Fennvaló. Mindennap konzilizáltak az ágyam fejénél a professzorok, nézték a papírokat s a filmeket, hümmögtek, mondtak madárnyelvű mindenfélét, amiből semmit fel nem fogtam. Kétszer is bedugtak valami alagútformájú szerkezetbe, de ott sem fájt semmi. Hej, aztán azt mondja az egyik magyarul: Na, bácsika, tessék készülôdni, mert holnap meg lesz műtve. Meg-é? S hát kicsoda? Hát éppen maga. S hát mi a bajom? Azt mondták a professzor urak, hogy agybaja van. Érti- e? Van az agyában egy nagy csomó. Azt ki kell onnan operálni.

Annyira nem hittem el, hogy akkor is fogott a figura. S hátha operáció közben elveszik a villanyt? Akkor velem mi lesz?!

Aj, mérges lett az asszisztens, vagy ki volt. Hogy én vele ne vicceljek halálom óráján, hanem inkább írjam alá itt és itt, és itt, meg itt.

Hoppá, gondoltam, velem a kollektivizáláskor se bírtak kibabrálni. Igaz, hogy ott bévevém a bogot, mert ugyanis heába írtam én a Forcsok Géza bátyám nevét, ő meg az enyémet, a Forcsok Daniét, alá: úgy lenyeltek, mint galamb a törökbúzát. Igaz-e, Sami?

Na de hát nekem a fejem sem fájt, mióta ide hoztak, azelőtt meg mégúgy sem. Hát elkezdtem én szép csendben készülődni; van nekem Vásárhelyen egy rokonom, távoli, mert ugye, Vásárhely is negyven kilométer, tanult ember, valamiféle nagyobb rangú, na, s hát én bizony kiloptam a ruhámat a raktárból éjjel, kiosontam a kórházból, haslag, mint katonakoromban, bé az első taxiba, s mondom: né, ezt s ezt az embert, ezt a magas rangú elvtársat üsmerik-é. Szerencsém volt, mert igen. S felvertem én őköt hajnali négykor, hogy elmondjam: né, ki akarják miskárolni az agyamat. Így volt-e, Sami?

Na de a rokon elvtársként is úriember volt! Megpálinkáztatott, megfrustukoltatott. Nyolckor elkezdett ide-oda telefonálgatni, s hát kilenckor már ott áll a mentőkocsi a kapuban, hogy vigyen vissza a kórházba.

Eldaloltam magam: engem oda csak lábbal előre, elvtársak! Na de a rokon oldalági unokaöcsém, ez a magas rangú Albert is jő velem. Akkor mindjárt más. Beérünk, ott akkora a sürgés-forgás. A letolás, a kiabálás. Hogy ki volt a hibás. Hogy miféle disznóság ez. Hogy csak ennek az éber betegnek köszönhetik, hogy nem követtek el végzetes hibát.

Rajtunk röhög az egész szakma, ordította a professzor. Tumort operálunk egy egészséges ember agyából?!

Hát, a kajla bajszú atyaistókját, kérem szépen, az volt a helyzet, hogy összezavarták a papírokat. S akinek tényleg megvolt a daganata, annak már megcsinálták a kieresztő céduláját. Engem pedig, ugyé, vittek volna a kés alá. A komkárhoz.

Hát aztán bizonyára nem úszták meg a bocsánattal. Engemet ez már nem érdekelt, örvendtem, hogy hazakerülhetek onnan is. Ugyebár, Galícia után, másodjára az életben.

Igaz-e, Sami?

A kapuban rakott le a kórház kisebbik mentőkocsija. Még tízórait is pakoltak, bizonyisten. S a lelkemre kötötték: avval a papirossal, amit kibocsátónak hívnak, jelentkezzem a rendelőben.

Hát odahaza nem változott semmi. Patkolták a bolhát, amíg engem szinte agyon vágtak a városban. Ki is szedett volna fel egy szalmaszálat, mikor katonának se vették be ezt a legényt. Igaz-e, Sami?

No, észre se vettem, hogy éppen húsvét van. Akkorjában nem járt vakáció, sem szabadnap, sőt inkább azt ellenőrizték, nem lazsál-e valaki, nem szabotálja-e például locsolkodással a sokoldalúan fejlett akármicsodát. Azt, a szocializmust. Nekem meg se fordult a fejemben, hogy házalni kezdjek, mint a legények teszik. De azért a rendelőbe indulóban a lajbizsebbe tettem a tavalyról maradt ujjnyi szagosvizet. Sose lehessen tudni, ki jő szembe az úton. S ha maflán elsunnyogsz mellette, kikacag, hogy nem mersz a fersingje alá permetezni egy kis kölnit. Igaz-e, Sami?

Hát nem jött szembe női személy, sôt a rendelőben sem volt, csak egy vasorrú bába. Azt morogja, az orvos meg a felcser felkerekedtek, befogattak a sarettába, átruccantak a szomszédos diszpenzárba öntözni. Ott fiatalabb a személyzet. Menjek a papírommal át a rendelő melletti lakásba, hagyjam ott a doktorné asszonynál, ha olyan sürgős. Úgyis a feleség írja a recepteket, amikor a doktor részeg. És mikor nem az? Igaz-e, Sami?

No báttya, kopogok én a doktorné naccságánál, s hát béereszt, de olyan finom tarka selyempongyola rajta, úgy degednek a keblei, s olyan ingerlően villan a combjánál valami, amikor szembeül, hogy én majdnem megkancsultam belé. Jöjjön, jóember, mert mindjárt dél van, mondja, és senki még rám nem nyitotta az ajtót. Mondja sza’ el azt a híres verset!

Hát... elkezdtem. De mindjárt bele is sültem. Akkor megkínált egy pohár erős pálinkával, ő is szívott ügyesen, s na, jóember, mondja el még egyszer. De akkor már olyat villantott, hogy elkábultam csodálatomban. Mivelhogy a tarka pongyola alatt nem vala semmi. Vagyis vala valami.

Nem vagyok fohászkodós templompista, de most elgondoltam, Istenem, be jó, hogy nekem is adsz valamit húsvétra, ha már báránycímerben nem lehetett részem!...

Elszórakoztunk a doktornéval, s bódultan indultam haza, mikor utánam szólt. Hohó, bátyó. Hát a szomszéd lakásban is van egy hervadó virágszál, oda nem akaródzik benéznie?!...

Hé te, igaz is. Ott lakik a felcser. S annak is van felesége. Hát akkor már nem kellett nekem kétszer mondani semmit. Bekopogok oda is, hát ott még nagyobb szeretettel s cubákvillogással fogad a nasasszony. Neki már vers sem kellett, csak a fersing alá való.

Bizony egy helyett négy címerrel áldott meg a locsolkodók védőszentje, akinek a nevét sem tudom, de áldom, amíg élek, fejezte be a történetét Forcsok Dani bá. S lett nekem két olyan asszonyom a rendelőnél, amilyenre sosem is számítottam. Engemet bizony csak így kárpótolt a háború. Úgy is becéztem őköt, hogy Galícia egy, Galícia kettô...

Igaz-e, Sami?

Az idegenek, akik bárányt venni jöttek, hitetlenül rázták a fejüket. Értjük mi a dolgot, hogyne értenők, mondta a vezető vásáros. Egyet azonban mégsem: hogy lehet, hogy ez a Sami nevű úr mindenről tudja, hogy éppen úgy volt, és nem másként? Hiszen amikor maga Galíciában harcolt, ő meg sem született. Amikor pedig a kórházban volt, Sami talán éppen idehaza vágta a martipalut a kutyáknak. Hogy lehet ez?!

Hát az csak úgy, emelte fel a mutatóujját Forcsok Dani bá: hogy én ezeket már annyiszor elmeséltem, hogy Sami is mindegyiket kívülről tudja. No.

Amikor pedig utoljára még megkérdezték az idegenek, hogy jóemberek, nincs-e valakinek eladó báránya? Akkor egyedül Forcsok Dani bá jelentkezett, hogy neki volna egy.

Megnézhetnénk mi is? Meg hát. Eriggyél, Sami, kerítsd bé!

Sami füttyentett két szirénásat, s nyomban beugrott az ivóba egy hatalmas pásztorkutya. Medvekergető formájú.

De hát ez nem bárány, ez: kutya! Hüledeztek a vásárosok. Vaj’ bizony ez bárány, de még mennyire hogy az. De ha nem kívánják meghallgatni a bőgését is, akkor jobb, ha arrafelé indulnak, amerről érkeztek.

Igaz-e, Sami?

Mondja, bátyám, kérdezte már elmenőben az egyik idegen. Járt maga egyáltalán háborúban? Pláne Galíciában?

Hát hogyne. Kérdezzék csak meg Samit, válaszolta két füst s egy korty között Forcsok Dani bá.

Népújság, 2009. április 11., szombat