Milyen régen történnek a dolgok mindig. Azt kérdezi a rókaveres bundasapkájú vénember,  hogy háltam-e már kórérakásban, itt kint, a mezőn. Vannak ilyen okvetetlenkedők, akik mezei pockot vagy pincebéli pócegeret fohatnának a szerencsétlen gyerekekkel. Nyulat bezzeg sohasem.

Háltam-e már kórérakásban.

Hát maga hált-e? Kérdezem viszontag.

Ő aztán egyszer sem. Éccakára mindég rendes tetőt keres a feje fölé.

A Küküllő partján szentül a nap, sürgetően vereslik az ég alja. Mindjárt körmösödik a tócsák vize, sóhajtom, hogy ne hallgassak annyit.

Ezt maga honnét tudja, ha soha nem idvezült kórérakásban? Veti elém a rókaveres.

Akit, mint később hallom, Hotyák névvel illetnek, mert időnként agyára jön a felejtője, mindenre azt mondja, hogy az egy hogyhívják, vagyis rövidítve: hotyák.

Maga nem fél a hotyáktól, a pócegértől, sem hotyáktól, a mezei pocoktól? Hát én éppenséggel nem, de mind a kettőt igencsak utálom.

Igyekszem hosszan mondani a mássalhangzókat, ahogyan ő: poccok, kórré, rakkás.

Hottyák. De ezt nem.

Mert most itt az alkalom, folytatja. Hogy jól őrizze az apóssára menendő terrekbúzzáját.

Mekkora hólyag, de micsodásan informált. Tudja, hogy a Kuli Pali Sándi leányát, Erzsikét kürüpölném.

"Apóssára menendő."

Ha hagynák.

Onnét a vízz fellől jönnek a hiddegjóskák, oktatgat, itt a kerrepelő, tekkerrjen rajta vajegyet, aztán uggasson szapporrán, mert nincsen kuttya.

Mer’ aztatat bizza megbaszkannyálták a cigánnyok.

Avval otthagy, mint Szent Pál egy másik népcsoportot.

Nincsen gyufája? Már kint jár a vasúti töltésen.

Háá' szivvarram see voót, kiáltja vissza.

Na, megnézhetem magam. De nem lehet; olyan sietve hull alá a harmattal a setét, hogy körbe sem járhatom a kukoricást. Csak az út felőli rész leszedve, de az régóta, szárazon zörög a pászmán levágott kóré. Ott a rakás, amelyben éjjeli meleget talál az őriző ember.

Időnként elé a kereplővel, tekerintés, kiabálás: Hopp, hó! Hopp, hó!

Szerencsére idáig nem jönnek le a vaddisznók.

Aztán vissza a kóréba, s duvasztás hajnalig.

Ha van cigaretta, könnyebb, mert a parazsát messziről meglátják, s nem közelítenek.

Vagy igen. Füles Jakab Gézától nemcsak cigarettát, tüzet is kértek, beszéllettek szépen, aztán leütötték, mint az angyalt a piacon, majd megrakták a szekér derekát hántolt csövű kukoricával.

Mire jó egy kutya, bizony. Ilyenkor.

A kereplőt nem találom. A fortélyos rókeveres vénember, ez a Hotyák úgy adta ide, hogy magával vitte. Egyszersmind.

A kollektivizálás előtt szerzettem – csereként, egy pár gatyás pajtabéli galambért –, egy falcs, de pikkolós szájharmonikát. Mire kibüszkülhettem volna magam véle a határba, elvették a kukoricaföldet, pontosabban másnak adták, a terméssel együtt.

A Cekedányban kaptunk területileg ugyanannyit, háztájinak, de termésileg semmit-semmit.

Odaadtam a Curi nagyobbik purdéjának, kaptam érte egy rozsdás pisztolyt,  nyele nem volt, de ha meghúztam a ravaszt, pattogott a pukkantója.

Nyaranta vaddisznóztunk, olyankor szoktam fütyölni, sivitolni. Most a számba fagyott a négy ujjam.

Alig zakatol el az éjféli vonat, hát valakik roppantul dekretnek, caplatnak, recseg a talpuk alatt a fagyba merevedő talaj. S egyenest énfelém.

Hát én bizony majdnem a közepéig fúrtam magam a kóréba. Zsúp, zsúp, kórézsúp, a hátadon csóré púp...A rettegés szájamra forrasztja a rigmust. Hallgatózva fészkelődtem, reszketve imádkoztam: "Én édes Istenem, add, hogy ha lopják is a terekbúzát, engem elkerüljenek, a kórét fel ne gyújtsák!..."

Mit mondjak, jó az Isten. Kedvemre tesz olykor-olykor.

Meg se piruláztak.

Vittek, amit vittek, inkább a morrogásukból, mint a beszédjükből annyit szűrhettem ki, hogy a kukoricának a kevésbé érett, a tejes szemű része érdekli őket. Hajnalra megfőzik, a korai vonattal beviszik Dicsőbe, s már az állomáson elkezdik árulni. Mire a piacra érnek, el is fogy, és a délutáni hazajövetelig vedelve gajdolhatnak a restiben.

A mozdony hajnali rikoltása csaptatott ki a rakásból.

A csatarászó szerelvény éppen áttörtetett a vasúti hídon, s megállt a désfalvi állomáson. Addigra valamennyire visszanyertem férfiúi bátorságomat, és úgy dobbantam ki a kóréból, mintha vadkan vettetne belülről.

Persze nem az volt, hanem csak a viszketegség, ami hirtelen olyannyira körbevakaróztatott, mintha az ég is teves volna.

Úgy vájódtam, hogy véresen a körmöm alá sírült a bőr.

Ott ért a lustán visszatérő fortélyos vénember. Szabadkozott, amiért magával vitte a kereplőt, látta, mennyire reszketek a hajnal hidegétől, két zsúp kórét kivett a kalangyából, és alájuk gyújtott. Hozott Nácionál cigarettát is, de nekem akkor már nem kellett. Legszívesebben hasba rúgom, de gumicsizmám sincsen.

Néztem a kórérakást, egyik oldalamat sütötte a tűz, a másik fázott, és a kibabrált zsúpok helyén valami felfénylett.

Akkor már sejthettem volna, honnan származnak a tetűk.

Sunyin oda sompolyogtam, mintha a meleget koslatnám, és egy óvatlan pillanatban rácsaptam a zsákmányra.

Egy kacorbicska volt, fanyelű, de igen éles. Mellette valami ócska igazolvány.

Azt is kivette a kezemből Hotyák.

A név felfénylett egy pillanatra a kóré tüzénél. De engem a bicski érdekelt. Nyesőjén átszikrázott fényes acélja.

Ez nem neked való, elcsapja a hasadat, mormolta. Zsebrevágta. A papirost is elrakta a tárcájába, és intett, hogy sallárijom, takarodjak a dolgomra.

Lejárt a szolgálatom.

Méltatlankodva, idegesen vakarózva, megfázva és éhesen visszatekintve még láttam, amint a rakás zsúpjait egyenként a tűzre teszi.

Évek múlva mesélte Csiki Bábá, az öregebbik, mert minálunk mindenkiből több is van, ha egyiket elviszi a tükrös, marad más a helyére –, de akkor már nem biztos, hogy hiteles volt minden története: hogy az öreg Hotyák feladta mezőőri munkáját, nyakába vette az országot, és egy vasgárdista nyomába eredt, aki a társaival tizenkét magyart irtott ki a faluban, köztük két asszonyt, és egy csecsemőt is. Ez a Hotyák állítólag megtalálta a vétkes gazembert, és önhatalmúlag ítélt fölötte.

Egy rozsdás kacorbicsakkal ölte meg.

Én elkerültem a faluból, Erzsikéhez azonban vissza-visszajártam.

Mostanság gyakori a vegyes lagzi. Mellettem egy mulati ember ül. Idősebb valamivel. Bemutatkozunk, megborzongok: a neve ismerős...Arról a koszlott igazolványról, amelyett elkobzott tőlem Hotyák.

Dehát persze.

Barátkozgatunk. Ellenőr. Más szóval rovancsoló. (Ezt magyarul.) Önfeledten mesél. Később kissé húzódozva árulja el, hogy nem egészen idegen. «Maică-mea e vorbitoare de limba maghiară», mondja, vagyis az édesanyja magyarul beszélő. A székelycigányokra szokták finomkodva mondani, hogy magyarajkú romák. Lám csak, van magyarajkú román is.

Hosszú évek óta rendszeresen járatja a magyar lapot az anyjának. Olvasni nem olvassa, pedig nem ugyanazt írja, mint a román. Beszélni elég jól tud, de ha nem muszáj, akkor inkább nem.

Velem mint értelmiségivel pláne.

A prímás nagy lélekismerő. Idejében észlel minden apró feszültséget. Azonnal ott terem, és a fülünkbe húzza. De még ám közben dalolja is: «Vecină, dragă vecină, ţineţi bărbăţelul bine, că vine seara la mine».

Szomszédasszony drága, dédelgesd az uracskád, mert estente hozzám jár.

A magyarajkú édesanya fia kiereszti a hangját, majd egy echte de genere széles magyar dzsentris mozdulattal ropogó százas bankót fűz a nyírettyűbe.

Mindenki tapsol és vele dalol.

Mintha ma volna, de milyen régen.

Rovancsoló, rovancsoló.

Mondom bárgyún, és lapozok nagyokat a nagy-nagy semmiből.

Új dalt rendel, azt, hogy «Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem..»

Mit tehetnék, ha már így költségbe vert: nekem is van száz lejem!

A prímás tükrösre gyúlt arccal bólint:

Így kell ezt.

Aranyosan pisolyog. Mindkettőnket kitüntet a tekinetével.

Igazi brüsszeli diplomata.

A hónaljamban nyüsletni kezdenek a hajnali kórétevek.

Távolból hosszan dudál a dízel. Mintha árvacsalánnal vernék a béka ülepét.

Végül is mért ne lehetnék boldog?