A dalköltő Pandur Pálról szeretnétek valamit hallani? – kezdte Gyárfás a történetet, miután kényelmesen elhelyezkedett a kanapé sarkánál. Egy tányér aprósüteményt tettek a keze ügyébe és egy pohár ásványvizet. Mesélés közben szeretett valamit majszolni.

Családi hagyomány őrzi emlékét – folytatta.

Nagyszüleim házával szemben, az Úri utca sarkán, a dohánytőzsde mellett volt az a földszintes ház, ahol Pandur Pál szívszerelme lakott, Roxán. A szőke, szende Juliskák ellentéte volt, a villogó fekete szemű, barna lány. Ő gyújtotta lángra a költő lelkét, és az ő fülébe súgta először dalait, mielőtt bemutatta volna ámuló közösségének a Royalban. Divatos dalszerzőként tartották számon Pandur Pált, aki huszárkapitányként szolgált a 2. honvéd huszárezrednél. Dalai a zenés kávéház közönsége révén kikerültek az utcára, s mindegyre felhangzottak a parti sétányokon éppen úgy, mint a külvárosi sikátorokban.

Ha kapatosan érkezett a házhoz, Roxán nem engedte be, kiüzent, hogy beteg, fáj a feje. A költőt azonban ez az üzenet legtöbbször felbőszíttette, s csúnya szavakat kiabálva verte a kaput, mintha a kapu tehetett volna róla. Nagyapám ilyenkor kiment hozzá, s kemény kézzel megragadva elvonszolta a közeli konflis állomásra, felrakta a legelsőre és pénzt adva a konflisnak, haza fuvaroztatta. Másnap aztán kijózanodva, szégyenkezve jött a fuvardíjat megadni, s utána Roxántól is bocsánatot kérni.

Mikor a huszárkapitányt áthelyezték Debrecenbe, Roxán utána ment. Viharos szerelmüknek a háborús történések vetettek véget, a költő kapitányt elsodorták az események. Nem sokkal ezután a szép hölgy férjhez ment egy idősecske bankárhoz. Néhány botrányoktól visszhangos év után Roxán Lipótmezőn kötött ki, s rövidesen elhunyt. A morbus gallicus vitte el.

A szülői ház teljes egészében testvéröccsére, Máriuszra maradt. A már kissé megkopott épületet szépen felújítatta – a kapu feletti Velencét ábrázoló freskót is restauráltatta, s a föléje nyúló ereszt egy toldalékkal láttatta el, hogy védje a képet az időjárás viszontagságaitól.

 Máriusz is, mint minden jobb család sarja, elvégezte a jogakadémiát, de nem praktizált ügyvédként, mint édesapja, hanem a Városnál helyezkedett el, majd miután letette az ügyészi vizsgát, kinevezték városi főügyésznek. Csak ezután nősült, elmúlván már negyven. Elsőszülött leányát húga emlékére Roxán névre keresztelte.

Földrajz tanár és amatőr csillagász.

A városban nem messze az utcánktól állt a Katolikus Fiúiskola és Gimnázium sok neves, híres-hírhedt tanárral – folytatta Gyárfás az emlékezést viharos ifjúságára.

Igazgatója paptanár létére vegyes tanári kart állított össze világiakból és papokból. Egyedüli követelménye a szaktárgy iránti elkötelezettség és magas szintű ismerete. Ily módon sok különleges, excentrikus ember gyűlt össze. Itt van például a számtan tanár, aki matematika helyett etikát ad le az órákon, nem is lett egyik diákjából sem egy Bolyai! Az irodalom tanár - maga is költő - Arany János Toldiját kedveli, szavaló kórust is tanított be a műből, s minden egyes tanulónak legalább húsz versszakot meg kellett tanulnia. „Ne tiltakozz, én az egészet könyv nélkül tudom!” – mondta, ha valamelyik diák zúgolódott a nehéz verstanulás miatt. Petőfi János Vitézét ellenben nem szerette, pogány alkotásnak tartotta. Ott volt továbbá a vívóterem, ahol megtanulhattak a diákok a karddal és a tőrrel bánni. Egy leszerelt testőr kapitány volt a vívómester. Harsogó hangja jól kihallatszott az utcára, hiszen a teremnek utcára néző rácsos ablakai voltak, és nem mindig tartották csukva. Nem hagyhatom ki a felsorolásból a földrajz tanárt, Szantiágó János urat sem. Furcsa szokása volt, hogy esténkén, kiballagott a dombtetőre a városon kívül, hóna alatt nagy vászontokkal, mint valami fegyverrel. Nem puska, vagy ilyesmi volt azonban a tokban, hanem csillagvizsgáló látcső, lévén a tanár úr szenvedélyes csillagász. Derűs estéken, éjszakákon a csillagos eget fürkészte, s a csillagok fényébe merült el szenvedélyesen. Borult égbolt esetén pedig ugyan ilyen szenvedéllyel merült el a szép Roxán (a második) fekete szemeiben. Mit látott bennük, mit nem, ma már nem lehet tudni, de a féltékenység ördöge hatalmába kerítette. Elöntötte a vörös köd az agyát, állítólagos spanyol vére fölforrt, s az iskola fegyvertárából elragadott egy díszes nyelű, régi tőrt. Így felfegyverkezve rontott be a nyugalmazott főügyész házába.

- Dezdemóna, meghalsz! – kiáltotta a mórnak gondolván magát és szíven szúra hűtlennek hitt kedvesét.

A teátrális, de véresen komoly jelenet után körültekintett, de nem harsant fel a nézők tapsa, nem hullt le a függöny, hanem megjelent kék rendőr. Kattant a bilincs!

A tárgyaláson a nemrég kinevezett, fiatal ügyész a legmagasabb, kiróható büntetést kérte a vádlottra – életfogytiglani fegyházat. Ebbe az is belejátszott, hogy ügyész kollégájának leánya volt az áldozat.