Novemberi „nyárutó” kényeztet a gyógyfürdő szabadtéri medencéjében. Szikrázó napsütésben pompáznak a park csodálatos, őszi lombjai. Hagyom magam mozdulatlanul, csak úgy lebegni. Érezzem azt, hogy a természet része vagyok ebben a szokatlan, késő őszi áldásban, a nap éltető erejében. Csak pilláim között figyelem a környezetemet. Párok, félrehúzódó magányosak, rövid idő alatt mindent elmondani akaró, zajos, friss ismeretségek, minden korosztályból, de zömében az élet delén már túlhaladottak.

Hát akkor játszunk egyet a képzelettel!

Kiválasztok egy párt. Nem tagadom, szimpátia alapján. Figyelem mozdulataikat, hogyan tekintenek egymásra, milyen hangnemben beszélnek egymással, próbálom elképzelni milyen lehetett a fiatalkori másuk. Aztán elkezdem felépíteni általam elképzelt élettörténetüket.

Hogyan szerettek egymásba, hogyan kanyargott életútjuk a sors hullámvölgyei, szeszélyei, netán szerencséi, netán csapásai, boldog és boldogtalan időszakai között. Hányszor ragyoghatott fel az arcuk: igen, jól döntöttem! Vagy néztek lehajtott fejjel önmagukba: sajnos tévedtem, rosszul döntöttem! Mi mindent élhettek át együtt, amíg eljutottak eddig, ehhez a csendes pillanathoz, mi járhat a fejükben, amikor félig lehunyt szemekkel, látszólag ugyanúgy pihennek, mint én. Szövöm-szövöm az élet fonalát, benne színes, vidám vagy néhol sötét, gyászos mintákkal. A múló idő nyomán egyre nő a kelme …

És a „forgatókönyv” összeáll. Zárszó: a jelen.

És ezzel véget ér a játék.

Távoznak a medencéből. A férfi gyöngéden felsegíti a nő nedves testére a fürdőköpenyt, megigazítja a gallérját, majd kisétálnak a látókörömből.

Ha alkalmam lenne, akkor sem kérdezném meg tőlük, mi a valóság, ahhoz képest, amit én elképzeltem. Nem azért, mert netán tévedéseimmel szembesülnék. Nem. De nem tudnék magyarázatot adni arra a kikerülhetetlen kérdésükre, minek alapján gondoltam én ezt? Talán nem is értenék meg, milyen különös szórakozása lehet ennek a hatodik X-ét betöltött fura, idegen nőnek.

Holnap újra játszom. Életet játszom. Egy képzeletbeli életet. Szereplő-válogatáshoz adott a hely, időm is van, tengernyi.

A játék szóra most hirtelen gimnazista emlékek törnek elő. Kosztolányi verse.

Mennyire igaza volt. Igen, mi egymás játszótársai vagyunk. Jók és kevésbé jók, tehetségünk szerint. Ők is azok voltak, csak most az egyszer én voltam a „játékuk” rendezője és egyetlen „nézője”.

Kinyitom szemem, mellettem ott pihen az én „játszótársam”. Ez a mi jelenünk, az a mi életünk. És játszunk. A „súgó” lyukban senki sem ül. 

Játszunk, amíg a Nagy Rendező nem int, hogy a játéknak vége. Függöny!

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

2015.11.16.