Immár nálunk az ősz uralkodhat,
gesztenyék, diók földön koppannak,
hűvös szelek lombokat szaggatnak,
falevelek repülnek, lehullnak.

Úgy járok a hűvös szürkületben,
mint árva madár a rengetegben,
kinek szívét félelem öleli,
darvakkal szállna, szeretne menni.

Áll valaki ott a hegyek alján,
az eget kémleli, int is talán,
mint ha tőlem búcsúzni készülne,
szeméből csordul fájdalomkönnye.

A szél is mintha ővele sírna,
messze hangzik félelmetes hangja,
s élet búcsúzik e kicsi lakba
múltat s jelent emlékből kirakja.

Zúg a hegy, tövében a rengeteg,
esnek le aranyló falevelek,
elmúlt egy nyár, elmúlt egy szép élet,
az őszé, fájó elmúlásé lett.

Köd ereszkedik Erdélyre, mára,
emberlátását homályosítja,
veszik a nyár, veszik a szép remény,
hogy autonóm lesz újra Erdély.

Hullik már a dió, s a gesztenye,
csipkebokrot medve lelegelte,
elhull a virág s mi éledhette,
szívünket e reményben temette.

23.09 2012