Elkésett szeretet

A római katona az akkori világ legmodernebb hadseregéhez tartozott. Fölszereltsége, kiképzése okán is rábízhatták a birodalom védelmét. Akár háborúkban harcolt, akár belvillongást vert le vagy őrt kellett állnia –, szolgálatán a birodalom fennmaradása múlott. Mivel ekkora volt a tét, ha egy katona őrség közben elaludt, nem hagyták hogy felébredjen: megfojtották vagy leszúrták. Hisz az éber őr: az alvók biztonsága, az alvó őr pedig: a város, az emberek, az ország halála...

Szent János húsvéti beszámolója szerint Jézus feltámadása akkora riadalmat keltett – áttételesen nem csak – Jeruzsálemben, hogy a vezetőség  ezzel a képtelen hazugsággal próbálta menteni a helyzetet. Hogy az őrök elaludtak, a testet ellopták. Giccses és művészi festmények egyaránt ennek ellenkezőjét örökítik meg, ahogyan a riadt őrők földre esnek és kezüket szemük elé tartva  szemlélik, miként emelkedik föléjük diadalmasan a Feltámadt Krisztus.  Ráadásul eme hazugságért a katonákat busásan  meg is fizették. Hatalom és kiszolgáló személyzete cinkosan összekacsint. Jézus születésekor már ott az ármány, holtan is vigyáznak sírjára, feltámadásakor is hazugsággal palástolják gonoszságukat. A „haladó” emberiség akkor is, ma is így szeretné elhallgattatni az Igazságot.

A kereszténység későbbi századaitól tájainkon is szép liturgikus nagypénteki szokás, hogy – amint karácsonykor betlehemet –, ilyenkor szent sírt készítünk, virággal díszítjük és őrt állunk, nehogy ellopják Jézus testét. A templomban halálos csend, s amit eddig elmulasztottunk, most bepótolnánk: leróhatjuk az imádság, az odafigyelés kegyeletét az immár halott Jézus szobra előtt. Letehetjük  eléje az elkésett szeretet virágait. Ebben a ciklámenes, hortenziás csöndben elmerengünk tévelygéseinkről, be nem tartott fogadalmainkról, megszegett ígéreteinkről. Kihasználjuk  a kapóra jött esélyt, hogy ráncba szedjük gondolatainkat, megnyugtassuk magunkat, békítsük furdaló lelkünket.

A szent sír szájánál legalább pótoljuk, amit akkor a félénk asszonyok, a gyáva apostolok elmulasztottak. De pótolható egy egész évi „hiányzás” egy „húsvétos templomozással?” Letudható-e a mennyei egyházadóból? Fel lehet-e tankolni több napra-hónapra levegőből, vagy folyamatosan lélegezni kell?...

Bár tudjuk hogy feltámad, és harmadnapra üres lesz a sír, mint a nagy lovagkirály Szent Lászlóé Arany János balladájában –, emberi természetünk szerint igényeljük ezt a szent játékot, mert tele van drámaisággal. Jézus kereszthalált szenvedett, de feltámadt. Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért történt mindez...

Húsvét hajnalán van egy jó hírünk! Hogy aki elkésett a követésben, most felismerhesse. Hogy aki lemaradt, felzárkózhasson. Aki addig nem hitt Benne/Neki, most megérinthesse. Aki kerülte társaságát, most asztalához telepedjen. Vele étkezzék.

„Több évtizede kispapként magam is térdeltem az egri bazilika szentsírja előtt... Egyszer csak nagymama és kisunokája csoszogtak közel a sírhoz. Sutyorogva beszélték meg a részleteket. Majd a kisleány derűsön megszólalt: –Ne sírjál, Jézuskám – úgyis feltámadol!” – írja le megrázó élményét Juhász Ferenc gyöngyösi plébános.

Gyermekkorom húsvétjait meghatározó, máig eleven emléke a szentsírőrzés, ahol nem is a fegyelmezett csönd, az egyenes állás vagy a megerőltető térdeplés játszott szerepet, inkább a megrendítő istenközelség, amelybe ez a szent, falusi hagyomány már sarjadó kamaszként belevont minket a megváltás drámai tettébe. Nem lehettünk kívülállók, még csak közönség sem, hanem részeseivé váltunk ennek az isteni műnek. A passió élő szereplőiként alakítottuk az „eseményeket”.

Mária Magdolna, és félelemtől/örömtől reszkető társai ezen a húsvéti reggelen tanúkká értek. Isten megelőző szeretete bevárja a késésben lévőket is. Megszégyenülés helyett irgalom, félelem helyett öröm. Ezt teszi a Feltámadott azzal, aki keresi őt. Aki, ha elaludt is, ébredés után felszítja lámpását, és megy a Vőlegény elé. Makay Ida versében (Hitetlen Ima) vakságról ír:„Akit szerettek, s többé nem szeretnek; / Olyan az, mint a vak ki egykor látott. / Örök sötétjén gyötrőn megremeg / a fény emléke. És megkövült átok / lesz minden szépség. Nézd: a küszöbödre / ülök, világtalan. S bár rég nem hiszem, / a csodát várom. Most öld meg örökre / a fény emlékét. Vagy nyisd meg szemem.”

Hasonlóan fogalmaz a már klasszikussá vált, gyönyörű filmben (Cinema Paradiso) az idős mozigépész, aki egy szörnyű tűzesetben megvakult. Így szól ífjú barátjához: „Mióta megvakultam, sokkal jobban látok...”

Nem a hitünk vetíti Jézust az üres sírba, hanem ellenkezőleg: a Feltámadott erősítette meg övéit ezzel az új tapasztalattal, látással. Ő él. Órákkal későb a tanítványok már úgy keltek fel mellőle: az Úr az! A késedelmes szívűekből elkötelezett tanúk lettek. A találkozás szülte hit tette őket hitelessé, töltötte el örömmel.

Már nem csodálkoztak az asszonyok beszámolóján. S már nem keresték az élőt a holtak között. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn3, 16-17)

Húsvét örök üzenete ez: a feltámadás jegyében megszületni, élni és meghalni - az egyetlen, emberhez illő magatartás.

Sebestyén Péter