Egyszer csak lehull majd minden levél,
mely hordta a nyár szerelmes képét,
s mi állunk tétlen, sápadt réveteg.

Majd a hegyet hólepel takarja,
elmúlásé lesz a fák szép avarja,
csak a pataknak dübörög hangja.

Tél fagyosan lopja majd időnket,
álmaink, szerelmünk benne veszhet,
enyhülést a fagy, nekünk nem enged.

Vesznek sorjában szép reményeink,
a nyár, s benne építő hiteink ,
s boldogságunkat  madarak viszik.

Enyhülést a földön már nem várunk,
irgalom könnye se mossa  világunk,
megszégyenülve, cserbenhagyva állunk.

A nap egyre csak messzebb költözött,
melegét tartja hómezők fölött,
s mi fázunk gonosz-emberek között.

Isten beköszönt szép országában,
küldi a reményt elmúlásunkban,
de a vakember él tagadásban.

Egyszer csak lehull majd minden levél,
cudar képével köszönt be a tél,
ember szenved, viszi hátán szörnyét.
14.09 2012