Akkurátus, kevés szavú ember volt Zsiga bácsi. Amilyen keveset szólott, olyan sokat dolgozott napestig. Ebben nem ismert tréfát. Meg is látszott a portáján - olyan rend, s tisztaság fogadta a belépőt, hogy később nem győzött példázódni vele. Volt egy korombeli fia, Zsiguci, nekem igen jó barátom. Néha, vasárnaponként édesapámmal meglátogattuk őket. Ilyenkor mindig édesapám vitte a szót, Zsiga bácsi meg csak bólogatott, s hümmögött egyet-egyet, legyen szó akár falu dolgáról, munkáról, családról. Még a neki szegezett kérdésekre is alig-alig válaszolt.

  Így aztán mód felett meglepődtünk, mikor haza látogatott Gábris szomszéd, idegenbe szakadt hazánkfia. Megvan harminc éve, hogy disszidált, de csak most jött haza, mert eddig nem volt tanácsos nyugatra telepedetteknek ide látogatni. Most azonban a rokonok, barátok nagy örömére haza merészkedett. A meglepetést mégsem ő okozta, hanem Zsiga bácsi, aki találkozásuk első pillanatától feladta szótlanságát. Órákig képes volt régi barátjával beszélgetni. Egymás szájából vették ki a szavakat. Emlékeztek.

  Mi is átmentünk hozzuk, meghallgatni első kézből a nagyvilág híreit. Zsigucival a fal mellé ültünk, a lócára, s onnan figyeltük szájtátva, mit beszélnek az „öregek”.

- Emlékszel Zsiga, egyszerre vonultunk be katonának?

- Úgy bizony, együtt voltunk regruták, csakhogy én a páncélosokhoz kerültem, te pedig, ha jól tudom a műszakiakhoz.

- Így, így.

- Aztán leszerelés után én hazajöttem, te meg eltűntél a nagyvilágban.

- El bizony!

- Itt hagytál mindent!

  Erre a szóra nagy csend lett. Mi, gyerekek meg se mertünk moccanni, olyan hirtelen szakad le a csend a szobára. A két öreg az asztalra szegezte a tekintetét, s nem mozdult. Eltelt kicsi idő, s Gábris bá’ megmozdult, benyúlt a kabátzsebébe, s egy töredezett szélű söralátétet tett le maga elé. A csend, ha lehet még mélyebb lett.

- Jula – mondták egyszerre, megtörve a csendet.

  A kijelentést újabb hallgatás követte, majd Gábris szomszéd felvette a beszéd fonalát.

- Az úgy volt, Zsiga, hogy az utolsó este, mielőtt berukkoltunk volna, elmentünk a kocsmába, szokás szerint. Ittunk derekasan. Éjfél után mi ketten megegyezünk, hogy aki hamarébb leszerel, s haza kerül, ezé lesz Jula, a Mikó tiszteletes úr hajadon leánya. Aki elsőnek érkezik, az veszi feleségül Mikó Juliskát.

- Jól mondod – bólogatott Zsiga bácsi.

- Persze hogy jól mondom! Igazából Jula bíztatott. Mindkettőnkkel mórikált, s azt mondta, nem tud választani közöttünk. Ezért egyezkedtünk indulás előtt. S ráírtuk egy söralátétre, hogy … na, mit?

- Azt, ami most is itt áll rajta! Aki elsőnek ér, az győz! – mondta büszkén Gábris.

- Nagy bölcsesség!

- Hadd csak, akkor mi nagyon komolyan vettük.

- Komolyan! Annyira, hogy a két év alatt, csak Jula járt az eszemben, s a vonaton is hazafele mindarra gondoltam, hogy bár előtted érkeznék.

- Előttem érkeztél.

- S mi végre? Jula elrepült, mint a vándorsólyom!

- Nem repültél utána?

- Repültem, de csak a városig, s ott fészket raktam. Kihagytam az életemből a sólymokat, s vércséket. Te messzebb repültél nálam, de a vándorsólymot nem tudtad befogni.

- Pedig be nagyon akartam! A határon úgy átszálltam, hogy a menekült táborban értem földet. Jól meg is ütöttem magam, mert ott tartottak fél évig. Akkor vehettem kezembe aztán a vándorbotot, de nem is álltam meg Svédországig. Hát, te merre röpdöstél?

- Mivel a hadseregnél kitanultam a sofőrmesterséget, és levizsgáztam minden kerekeken gördülő jármű vezetéséből, állást kaptam a városban. Elébb egy fuvarozó vállalatnál, majd autóbuszra ültem, távolságira. Ha röpdösni nem is tudtam, nem képeztek ki pilótának, az országot bejártam keresztül-kasul. Így akadtam a páromra, és nem sokat gondolkozva a dolgon megnősültem, miután pedig letettem a kormánykereket, haza jöttem. Hívott a szülőfalu, s a szülői ház.

- Minden ilyen simán ment?

- Na, nem!

- Elmondod?

- Nincs értelme. Eltelt, túléltük!

- Mi legyen ezzel az emlékkel, a söralátéttel?

- Tedd vissza a belső zsebedbe és várd vissza a vándorsólymot, hátha megjön, és a kinyújtott kezedre leszáll!