Erzsók néni felkelt, s mezítlábasan, pendelybe, kiment a pitvarba. Legugolt a búbos kemence előtt, megpiszkálta a hamut, mint már életében annyiszor és elkezdte megrakni a tüzet. Hántalékot dugott a forgácsok alá és meggyújtotta. Odakint terhes, őszi köd nehezedett a falura. A tűz lángja erőre fogott, s már érezni lehetett a levegőben a meleget. Az almárium tetején ketyegő vekker negyed hatot mutatott. 

   Ferkét kirángatta az ágyból, s küldte harangozni. Úgy mozdult a gyermek, mint aki évek óta gyakorolta a feladatot. A pitvarba felcsavarta lábára a kapcát, a tornácon beleugrott a nagyocska gumicsizmába, azzal szaladt le a dombról, át a Nagyutcán. Pillanatok alatt felszaladt a csigalépcsőn s húzta is a harangot. Szép számban összegyűltek a hívek Istent dícsérni, pedig erősen borús idők jártak. Hetek óta behallatszott a faluba a tordai csata zaja. Imádkoztak a templomba, kérték a fent való Jó Jézust, hogy oltalmazza a fronton szolgáló katonákat, a hazájuk megmentésén fáradozókat.

   Ferkének az ősz óta az volt az egész napos feladata, hogy a plébános úr rádióját halgassa, s ha az adás megszakadt és bemondták, hogy „Baja-Bácska veszélyben van”, akkor ő rögtön rohant, mert a légvédelmi riadó után pár perccel, már jöttek is az amerikai gépek Kolozsvár-Marosvásárhely bombázására. Ilyenkor Ferkének a torony legtetejébe kellett szaladnia, mert a harangot nem lehet kötéllel félre verni. Fel kellett másznia a harangállványra, meg kellett fognia kézzel a harangok bütüjét és négyes sorozatokba oda kellett ütnie a harangok falához: Bing-bing-bing-bing – Bang-bang-bang-bang, Bing-bing-bing-bing – Bang-bang-bang-bang, akárha tűz lett volna.

   Azon a napon a déli harangszó után, alighogy visszament a rádióhoz, megismétlődött a riadó. Ferke meg sem állt a torony tetejéig, s szaporán kezdte félreverni a harangokat. A faluban maradottak az óvóhelyekre menekültek. A harangozó ház, biztos pincéje is óvóhelynek volt nyilvánítva, ide szaladtak be a környező házakból az asszonyok s gyerekek. Mikor mindenki bent volt az anyja keszkenőjével leintette Ferkét a toronyból.

   Ferke még egy utolsó sorozatot ütött, s mászott volna le az állványról, amikor földbe gyökerezett a lába. A falu észak-nyugati feléről, a Harsztmál dombja mögül, teljesen váratlanul egy amerikai vadászgép bukkant fel, s nekivette az irányt egyenesen a toronynak. Erzse néni nem láthatta, mert a ház takarásában állt, tovább integetett a kendőjével, s nem értette, hogy Ferke miért nem ért le még a torony aljába. Ekkor meghallotta a vasmadár zaját, leugrott a pincelejáratba, magára húzta az ajtót, s akkor egy golyó-sorozat érkezett a harangozóház udvarára. Szerencsére a golyók nem találtak el senkit, csak a fekete tyúkot.

   A pilóta a torony előtt felrántotta a botkormányt. Ferke végignézte a vasmadár hasát, látta a félelmetes bomba-ejtő ajtót, s a gép feneke szinte leseperte a keresztet a toronyról. Ezután jött a többi vadászgép is meg a nehézbombázók, melyek megremegtették a falu levegőjét és földjét is. Miután ezek is elhaladtak, s a faluban nem tettek kárt, Ferke kilépett a templomból és szaladt fel a harangozóházhoz az óvóhelyre. Már majdnem fel akarta emelni a pince ajtaját, hogy bebújjon, amikor valami aranysárgát vett észre az udvar közepén. Kíváncsisága úrrá lett a félelmén, odaszaladt s kezébe vette. Még meleg volt. Vékony, hosszú csövecske, rézhűzni volt, 14.5 mm-es géppuska-golyótól. Ferke végiggondolta, hogy ha ő most katona lehetne, ezért a golyóért visszafizetne.

   Ekkor egy újabb váratlan dolog történt. Keleti irányból már jöttek is vissza a gépek. Azért nem figyelt oda, mert máskor fél órát sőt háromnegyedet is eltartott míg bombaterhüktől megszabadultan visszafele szálltak a vasmadarak. A fiú arra lett figyelmes, hogy a szomszéd házak tetején kopog a cserép, mintha jégeső esne. Úgy rendelte az Ég, hogy neki még élnie kellett. Az első vadászgép párhuzamos golyósorozata közrefogta a halálfélelmében földre vetődött Ferkét.

   Ahogy a gépek eltűntek rémülten ugrott be a pince ajtaján. Édesanyja magához ölelte, egy óra múlva a legényke visszament az őrhelyére rádiót hallgatni. Az anyja nekifogott megkopasztani a fekete tyúkot, hogy mint még eddig soha, hétköznap húslevest egyenek vacsorára, ha az égből leszálló amerikai pilóta, Szent Antal böjti napján vadászgépével tyúkot ölt nekik. Még le se került a csizma a tyúkról, szaladt haza Ferke a plébániáról.

   – Édesanyám! Elvesztettük a tordai csatát!

   – Nagy baj ez fiam, de majd csak lesz valahogy.

   – De édesanyám – suttogja halkan Ferke – azt mondta a plébános úr, hogy jönnek az oroszok.

   – Na, akkor eredj fiam, s mondd el ezt jó atyánkfiainak. Ha rádesteledik, aludj nagyapádéknál. Vigyázz magadra fiam! Nem kell ezután félreverd a harangot, mert elviszik őket, az első háború után is elvitték a harangokat, csak a nagyot hagyták meg, mert rajta van a Boldogasszony!

   Aznap este csend ereszkedett a falura. István nagyapának, aki méhész volt, a kertje már fel volt ásva. A koromsötétben kimentek, mélyre ástak, szalmával kibélelték a gödröt, belehordták a kamrából a mézet. A nagyanyja éppen kenyérsütéshez hevített. Mikor a kanták a gödörben voltak, a nagyapja még egy rend szalmát szórt a kanták tetejére, leakasztották a fáskamra deszkaajtaját s elfedték vele a gödröt. Utána végigásták a helyet, nyoma sem maradt a rejteknek.

   – Nagyapa, miért nem dugtuk el az összes mézet? – kérdi Ferke a kamrában maradt két mézeskantára mutatva.

   – Azért fiam, mert mindenki tudja, hogy mi méhekkel foglalkozunk, s ilyenkor előkerülnek az ember „jóakarói”, akik majd elárulják, hogy ki mivel foglalatoskodik, s az oroszok e szerint fognak megsarcolni minket. – Nagymama kiszedte a kenyereket a kemencéből s lefeküdtek. Ferke forgolódott mire a nagyapja halkan rászólt:

   – Aludj fiam, nem kell ezeket várni, maguktól is jönnek.

   S nagyapa nem tévedett, másnap hajnalban visszavonultak a magyar honvédek, mert a muszkák már Debrecent fenyegették, s így nem állt módjukban megvédeni Kolozsvárt és környékét. Szórványos lövöldözések verték fel a csendet, tizennégy elesett hős honvédet hagytak maguk után a magyar katonák.

   Másnap délre már új urak fészkelték be magukat a falu központjába. Nagyapa várta az orosz katonákat, s kitett a kerti asztalra egy üveg mézet, s mellé egy frissen sült kenyeret. Az oroszok meghőköltek a fogadtatáson, s nem mertek hozzányúlni. A háziak a tornácból nézték a kertasztal körüli tanakodást. Az volt nekik a furcsa, hogy nagyapa nem csak kenyeret és mézet hanem fakanalat is tett az asztalra. Ferkét az egyik orosz odaráncigálta az asztalhoz, míg a másik a bajonettjével a kenyeret megszegte s egy szelet kenyeret vastagon megkent mézzel, s Ferkének a kezébe nyomta.

   – Dáváj, dáváj, enni cselávék, enni!

   Ferke a szelet kenyeret egykettőre megette. Még volt a sarkából vagy három harapás, mire a szerencsétlenség bekövetkezett. István bácsi azért tette a fakanalat az asztalra, hogy a katonák össze ne törjék az üveget, s nem azért, hogy megmérgezze őket a szépen feltálalt étellel. A nagy tülekedésben egy bajonett kiverte a kanta fenekét s a méz lassan csordogálni kezdett az asztalra. A megmaradt kenyeret széttépve, felmártották a mézet az asztalról, az üvegszilánkokat meg kiköpdösték, s az egyik vodka szagú katona, puskával bökködni kezdte nagyapát:

   – Dáváj, dáváj, hozni még!

   Elpusztult a másik két kenyér, el a másik kanta méz, s még egy cserépfazék szilvalekvár is. Abbahagyták nagyapa nyomorgatását, látván hogy a kamrába nincs több méz, de Ferkét magukkal vitték a főhadiszállásra, melyet egy gazda udvarházába rendeztek be, s csűrjébe ütötték fel a lacikonyhát. Ide rendelték édesanyját, s közölték vele, hogy Ferke ezután minden reggel, délbe és este oda kell járjon enni.

   Előkerítettek egy testes szakácsnét, bizonyos Ilona nénit. Vörös Hadsereges pengővel fizették neki a lacikonyhán regeltől estig tejesített szolgálatát. Az új hatalom „vissza kellett állítsa a rendet”, ki kellett javíttassa a kolozs-bózsi berobbantott alagutat, hogy megindulhasson a vasúti forgalom Kolozsvár és Aranyosgyéres között. A katonák minden reggel „málénkij robot”-ra gyűjtötték a falu népét. Csákány, ásó, lapát, fáskosár, ezek lettek a hős hazaszeretet új szimbólumai, a sarló s kalapács most még nem. Fáskosárral hordták el a kolozsiak a berobbantott alagút dombjának egy részét, s így a három alagútból négy lett. Másfél hónap alatt vége lett a munkának, Ilona néninek az oroszok addigra már Mihály királyos lejjel fizettek.

   Ferke az új őrhelyén is kitartóan helyt állt, minden nap megette a három csajka ételt, jól meg is hízott rajta. Fél órával a katonák étkeztetése előtt ennie. A következő fél órában két katona őrízte a legényt, s a lefedett üstöt, s ha a legény nem halt meg, lehetett merni a katonáknak. Főztek ott penészes kolbászt, avas szalonnát, de leginkább szerzett tyúkot, libát s rucát. Otthon is a fekete tyúk volt az utolsó, amiből leves készülhetett, a többi majorság a lacikonyhára vándorolt.

   Ferke furcsálta, hogy az oroszok így félnek a mérgezéstől. Pedig édesanyja aggodalma nem volt alaptalan. Szolgálata harmadik estéjén, amikor az oroszok „Rászcvétáli jábloki i grúsii”-t énekeltek és a faluban házól-házra „bárisnyát”, szeretőt kerestek, Ilona nénit meglátogatták, „jóra való” emberek. Hoztak neki egy üveg Sztrichnint, hogy azt másnap főzze bele az oroszok ebédjébe.

   – De mi lesz Ferkével? – kérdezte ijedten Ilona néni.

   – Magának mi fontosabb? Egy gyermek, vagy az egész falu? Van még az apjának hat gyermeke!

   Másnap hiába várták a hírt, Ferke nem halt meg. Az orosz katonák ettek, s Ilona nénit hazamenet meglökdösték az utcán.

   – Mi lett a méreggel Ilon?

   – Beledobtam a Nagypatakba!

   S mikor tovább ütötték, verték, Ilona csak ennyit mondott:

   – Nem értitek, hogy a faluért tettem? Nem értitek, hogy ezek annyian vannak mint az oroszok? Nem értitek mekkora vérfürdőt rendeztek volna? Minden második ember partizánnak lett volna nevezve. Egy rongyos üveg Sztrichninért? No meg Sántha Ferke lelkét én kellett volna a szívemen a sírba vigyem, mert nektek nincs is szívetek!

Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2016 március 5.