Sütő András emlékére születésnapján

Nincs ellentmondás, sem képzavar a címben. Tanú vagyok, szubjektív, de hiteles is ebben a minőségemben. Tehát tanúvallomást teszek.*

1968 augusztusától az Igaz Szó szerkesztőségében dolgoztam korrektorként majd kép- és tördelő-, meg olvasószerkesztőként, és a Látóvá lett lapban is folytattam ezt a munkát 2003-ig. A földszinten az ÚJ Életet szerkesztették, amelynek főszerkesztője Sütő András volt, de itt dolgozott Szépréti Lilla, Balázs Imre, Kemény Zsuzsa, Varró Ilona, Elekes Ferenc, Erdélyi Lajos, Szekernyés László, majd Nagy Pál, aki itt lett Sütő barátja (azelőtt ő is az Igaz Szó szerkesztője volt, ő vett fel engem a laphoz Hajdu Győző bizalmasa és barátjaként). A névsor hiányos és elfogult, elsősorban az én barátaimat említettem. A 60-as évek végétől, Az anyám könnyű álmot ígér részleteinek megjelenésétől az Egy lócsiszár virágvasárnapja c. drámán át, a számomra oly kedves Csillag a máglyán keresztül, a csodálatos esszén, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat felkavaró élményétől el a szánalmas Balkáni gerléig, Sütő szinte minden ekkor született műve átment a kezemen, gondoztam szövegeit, és megbeszéltem vele minden apró tévedését, észrevételeket tettem, és minden apró észrevételért rendkívül hálás volt, ami egyik jele csak úgy zárójelben a tehetségnek és nagyságnak.

Íróként tehát érzékeny, környezetére figyelő, a nagy, a magyarságot, a nyelvet, a nemzet megmaradását érintő kérdésekben mindig is hajlíthatatlan volt. Ha valamiért kompromisszumot kötött vagy látszólag megalkudott, azért tette, mert úgy vélte, a magyarság, és nem utolsósorban a magyar nyelv érdekei ezt kívánják. Így volt eleresztve otthonról, ez tudatosodott benne már az 50-es években is. Magyar szakos diákként jómagam a 60-as években nem véletlenül választottam szemináriumi dolgozatnak Sütő András kijelentő mondatait mai magyar nyelvből, mert az akkori alkotók közül az egyetlen hitelesnek tűnő szerző volt, és igazán nem voltak unalmasak és hiteltelenek akkori remek kis novellái, elbeszélései. Vígjátékában, az egyfelvonásos Fecskeszárnyú szemöldökben még édesapám is játszott amatőrként, ebből lett aztán három felvonásban a Tékozló szerelem erdélyi sikertörténete, amit nem is említenek újabban, vagy akár a Harag György rendezte igazán pompás Vidám sirató egy bolyongó porszemért előadása. Emlékszem, abban az esztendőben, valamikor a 70-es évek végén Budapesten jó néhány színházi előadást néztem meg, köztük volt a Vörös postakocsi a Vígszínházban Darvassal és Ruttkaival, de mégis itthon, a Sütő-Harag produkció jelentett igazi élményt Tarr Lacival, Lohinszkyval és Gyarmati Pityuval. Ezután születtek a nagy drámák, amiket szintén a zseniális Harag vitt színre. Sütő jelen volt a magyarság művelődési életében, és megtalálta a módját, hogy jelen lehessen, hiszen valóban a 75-80-as években már lélegzethez sem jutott itthon. Magyarországra csempésztük ki műveit, egyszer jómagam is postás voltam, gyanútlanként, és Kormos Istvánnak, a kitűnő költőnek kellett átadnom valamelyik művét a Kortársnál. Boldogan segítettem, mert amikor kávémizéria volt, ő is hozott nekem Bukarestből. Fel sem fogtam, de nem is érdekelt, hogy mi lehet a következménye tettemnek. Egy barátom, ha mondhatom ezt, bajban volt, és segítenem kellett.

Legfontosabb írói korszakában közelében voltam, és láttam, hogyan veszíti el rendre elvei miatt a hatalom bizalmát, és jut az üldözöttek sorsára, mint sok más magyar író Romániában. A hatalomnak kifinomult eszközei voltak az ellenállók megalázására. Egy tanárt, orvost kirúgtak az állásából, egy neves, népszerű íróval ezt nem merték megtenni, mert a látszatra adtak, de minden módon megakadályozták, hogy nyilvánossághoz jusson. A legnagyobbat mégis ő zuhant, mert egyrészt csalódnia kellett abban, amit fiatal fejjel annyian megváltásnak véltek a magyar értelmiségiek közül Trianon és a 2. világháború után, vagyis az új rendszerben és a magyaroktól elvett autonómiában, magas politikai tisztségeit fokozatosan elorozta előle a barátja, Hajdu Győző, az Igaz Szó főszerkesztője, aki árulásával egyre magasabbra emelkedett a politikai szamárlétrán, és akit mégsem tagadott meg, mivel műveit, amíg lehetett, leadta a lap hasábjain, ha cenzúrázva is, és 1989 decemberében az izgatta, mi van vele. Én vettem fel a telefont, és tájékoztattam, hogy híre-hamva.

De ez már az ember, és nem az író. Emberként Sütő bohém volt, hiú volt, szerette a nőket, és nem tudta megválogatni a barátait. Na de hát nem ő az egyetlen magyar író ezekkel a tulajdonságokkal. Mit érdekli ez az olvasót vagy nézőt? Adyt nem szeretjük, mert nőzött és alkoholista volt, Vörösmartyt meg József Attilát mert őrült volt kicsit? Sorolhatnám tovább, de ez már bulvártéma, és csak kicsinyes, irodalomban kontár ember, aki ilyesmit kér számon egy írón. Igaz, parasztból lett értelmiségiként magánéletében sznob volt, s azokkal barátkozott, akik a társadalmi ranglétrán szemében elég magasra hágtak. De tisztelte és imádta nagy elődeit, elsősorban Tamási Áront, akit kicsit utánozott is. Meg Kemény Jánost. Hiszem, ha élne Sütő, most Kemény Jánosnak, az erdélyi irodalom mentorának állíttatna szobrot az erdélyi magyarság.

Azt azért még elmondom, hogy érdekes volt Sütőnek a nőkhöz való viszonya. Édesanyján és a lányán kívül, kettesek voltunk, akár a személyinkben, de szerette, ha nők veszik körül. Jól tudtak vele dolgozni, mind imádták (én is), mert szeretnivaló főnök és férfi volt. Ezt a saját bőrömön is éreztem a vele való munkakapcsolatomban. Hiába tudtam többet nála sok tekintetben, átláttam rajta, csak azért s akkor volt figyelmes velem, amikor szüksége volt a tudásomra. De egy zseninek minden megbocsátható.

Mindezek ellenére és ezzel együtt is, úgy vélem, szerencsésebb lenne, ha a Sütő András Baráti Egyesület nem Sütőt, hanem az általa képviselt eszméket tűzné zászlajára. Sütő András írt olyan értékes műveket, hogy mindenféle baráti társaság támogatása nélkül is megállják a helyüket. A magyar nyelvnek és irodalomnak, amiért Sütő is élt és küzdött, sokkal nagyobb szüksége lenne egy ilyen, esetleg az ő nevével fémjelzett társaságra Marosvásárhelyen vagy másutt, ahol magyarok élnek..

(2010)