Navéta

Feszengve toporgott, nyüzsgött a busznyi nép a peronon. Egyesek lerakták táskáikat a szegőkőre, mások hátizsákjukon ülve „szivaroztak”, akadt, aki a friss, még meleg bolti házikenyeret kezdte meg, s „falatérozott”. A buszállomás lassan benépesedett. Érces tavaszi szél csapott az arcokba, érezni lehetett a Hargita fagyos, csípős hidegét. A távolból jól kirajzolódtak a hegycsúcson fehérlő hófoltok. Az biztos, messze járt még a tavasz.

Emre összehúzta zekéjét, begombolta a felső gombot is, ne harmónikázzon a hideg szél odabent. Húzott még egyet a hosszúnyakúból, s barátját is megkínálta: – Me ne, hörpintsd bé a fenekit!. Aztán az üres üveggel megcélozta a sarokban felpúpozott szemetest.

A négyórás busz füstje hamarébb meglátszott, mint ahogy hallani lehetett, ahogyan nyekeregve befordul a peronhoz. Lestrapált dákvágen volt, itt-ott már kibújt a rozsda is a sárvédőkön, de még jól teljesített. Megbírta a napi száz kilométert is. Ahogy a járgány a helyére tolatott, egyre izgatottabb lett a társaság. Mint megbolydult hangyaboly, tolongva szorultak össze a feljáróknál. Mindenki szedelőzködött, kereste a legközelebbi helyet, ajtót, ahol felgyúródhat a csuklósbuszra.

Emre meglapogatta a nájlonszatyrot, mintegy nyugtázva: jó helyt van a gyerekeknek vásárolt születésnapi ajándék. Vállravetős munkatáskáján igazított egyet, majd fellépett a buszra. Elől már alig volt hely, így a hátsó ajtón préselte fel magát a férfiak közé. A szemközti ülésen egy fejkendős néni bámult ki az ablakon. Jobb kezében egy kartondobozt szorongatott, a másikat olyanformán tartotta, mintha olvasót morzsolt volna. Mellette egy csihányzsák hevert. Szeme sarkából Emre egyre csak azt vizslatta, biza ülőkének se lenne rossz. Elképzelni sem tudta, mi van benne. Amint tekintetük összeért, az asszony bátorítóan intett: – Üljön csak reja, nyuguttan, de vigyázzon a tojásokra.

– Tojás van benne? – érdeklődött a fiatalember.

– Nem. Szegesdrót.

Emre hümmentett egyet a bajusza alatt, majd rátette a zsákra a táskáját, s leült. Az ajtók becsukódtak, a busz elindult. Nehézkesen fordult ki az állomásról, de csakhamar nekilendült. Egy idő után már annyira felgyorsult, hogy kapaszkodni kellett a tartóvasakba.

– Honnét jő, mama?

– Az onokámra vigyáztam, mert a leányomék kimentek ’magyarba’ dógozni.

– S ejsze hazajöttek?

– Annem, hanem most a gyermeket es kivitték magikval. Én mehetek haza. Otthon es sok a dolog.

– Mekkora az unoka?

– Most tőtött tíz évet. Kellettes bajlódjak vele eleget. Eccer-eccer azt se értette amit mondtam. Osztán milyen szavakot használ, aztot meg én nem értem. Az igaz, hogy elevenke, s mind csak játszodni akart, de a csudám ölt meg, mé lóg a fülibe feszt két tyúkbél, s a keziből ki nem engedte a játékszerit, amit vagy nyomkodott, vagy simogatott, samikor kérdeztem mit csinál, azt mondja: telózik. A leányomék vettek neki egy játékdobozt, olyan mintha a színes téve lenne, de úgy vettem észre, mégse az. Mikor ütögetni kezdte a billyentyűköt, örökké más kép jelent meg. Melléje eger vót téve, amit taszigálni kellett. Azt mondja nekem: – Nagymami, ez a zinternyet, vagy mi a szösz. Meg kell lesse minden órában, hogy kinek tetszik a játéka, s kinek nem. Hát nekem ez magos. A mü üdőnkbe még sarokban álltunk, s meg voltunk büntetve, ha nem mehettünk ki az udvarra. Na de ez a gyermek alig akart kimenni a kertbe. Ha nem adtam vóna neki egyeb dógot, örökké a ládikó előtt ücsörgött vóna. Jajistenem, van baj elég.

– Sokat változott a világ, mama.

– Igenes sokat ejsze, s túl hamar. Csak azt nem tudom mit változott, met’ egyáltalán nem lettek jobbak az emberek. Látom én a vejeméken. Csak hajtnak a pénzétt napestig. Repesztik avval a modern autóval, hordják az árut, pénzelnek, ahogy ők mondják. Örökkétig nyernének. Hogy mindenik meglegyen, mert mü annakidején nem tudtuk megadni nekik ezt a jólétet. Ők má nem akarnak veszteni, nem tudják, mit jelent hiányt szenvedni. Közbe azon tűnődök, s ezt az onokámon es látom: ha ennyire nem tudsz veszíteni, hogy tudsz nyerni?

– Mit csinál evvel a szúrósdrótval?

– Há, minnyá itt a tavasz, s kéne kerteljünk.

– Az má’ nem magának való, nénnye.

– Hát tudom fijam, de mind jőnek bé a medvék, s teszik tönkre a gyülmölcsfákot. Valamelyik éjjel a disznyópajtába es bématattak. Volt egy kicsi süldőmalacom, azt es elvitték.

– Az ura nem segít magának?

– Meghót az ősszel. Az infraktus elvitte. Mehetek most haza az üres házba. Még szerencse, hogy komámasszonyék vajeccer segítgetnek. Maga nem es tuggya, mejen, mikor nincs férfiember az életen.

Maga olyan üsmerős... Nem Kovács Lajiéknak a veje?

– Avvónék. Most építettünk egy házacskát az Alszegen. Én itt a városon születtem, de a nősüléskor odaszálltam. Csak amíg nem különöztünk, addig anyáméknitt laktunk. De most a feleségem örökölt egy földecskét, s arra építettünk. Remélem ott jobb lesz a gyermekeknek is.

A busz andalítóan kanyargott a lapos, mezei úton, kerülgetve a gödröket. Útközben meg-megállt, ha le- és felszálló volt. Sokat nyúlt már a nap, a hegyek fölül visszapillantó napsugárban aranyosan csillogott a még télben fürdő táj. A busz ablakán kirajzolódtak a közelgő falu házai. Kéményeikből sűrű füst gomolygott felfelé. Fenyőfa, jó bogos, kósteleki bükkfával dúsítva. De még inkább annak jeleként, hogy ma éjjel is erőst hideg lesz. Szúnyogcsípéstől  nem kell tartani. Legfeljebb a kutyák fognak, ha vették a róka szagját.

A sofőrnek feltűnt a két utas. Visszapillantó tükréből menet közben nyomon követte őket. Szinte olvasott a szájmozgásukból. Lassan kiderült, hogy ismeri mindkettőjüket, de rég nem látta.

A végállomás közeledett. A faluközpont kezdetleges buszpályaudvar, csak egy tábla árválkodott. Se árnyék, se bódé, ahová behúzódhatna az utas eső vagy nagyidő elől. Taxira meg ki gondol ilyen helyen? Nincsenek hozzászokva.

Amikor az ajtók kinyíltak, a mama nagy üggyel-bajjal próbálta lehúzni a zsákot, a másik keze is tele volt. Emre odanyúlt, s egy mozdulattal a földre perdítette a drótos zsákot. Az öregasszony nem győzött hálálkodni:

– Isten tartson meg fijam! Imádkozok értetek.

Majd visszaadta a jegyet a sofőrnek:

– Tegye el soffer úr! Háha még jó lesz valakinek.

A sofőr elmosolyintotta magát. Emrével es kezet ráztak s ennyit szólt: – Erzsike néni, ha kitavaszodik, szóljon, mert jövünk kertelni. Addiges vigyázzon magára!

Emre nyakába akasztotta táskáját, majd a zsákot vállára hajítva, másik kezében a szatyrot, elindult Erzsi néni háza felé. Az öregasszony könnybe lábadt szemmel lépkedett mellette. Ajkai a rózsafüzért mormolták.

sp