Atyánkfiát, noha közel maximális pontszámot ért el felvételin, nem vették fel tanárszakra, „hely hiányában”.  Ezzel az indoklással gyakran utasítottak el egyházi iskolában érettségizetteket a hatvanas években (volt olyan túlbuzgó főiskola, ahol még a hetvenes években is!), noha megfeleltek a felvételi követelményeknek. Orvosira, agrárra, mérnökkarra vagy bárhová jelentkezhettek, ahol ideológia ok – esetünkben a klerikális neveltetés - nem számított, s be is jutottak, ha sikerrel teljesítették a felvételit. Tanárszakra jelentkezőknek azonban előbb bizonyítani kellett, hogy egyáltalán alkalmasak a pedagóguspályára. Az igazán elhívatott legtöbbször képesítés nélküli nevelőnek szegődött, s egy-két év múlva, már munkahelyi ajánlással jelentkezhetett újra, általában levelező tagozatra. Ezt az utat választotta atyánkfia is, bár jól tudta, hogy kép. nélk. nevelőként csak valamelyik pedagógushiánnyal küszködő falucska, vagy egy mindentől távoli tanyaközpont iskolája fogja tárt karokkal fogadni.

Mindjárt a sűrűjébe került, állami gondozott fiúkat pásztorolni delegálták Téglásra, az egykori Dégenfeld-kastélyban működő nevelőotthonba. A csekély korkülönbség nem okozott gondot, jó fizikai erőnléte meg több sportágban való jártassága miatt hamar kivívta az amúgy nehezen kezelhető fiúk elismerését.  Délelőtt tanulgatott, készült a felvételire, vagy írásaival bíbelődött, délután meg „ügyelt” (mint egyedülállóra, este is igen gyakran ráosztották e feladatot). Minden olajozottan ment a nyári szünet beköszöntéig. Ettől kezdve egésznapos elfoglaltságot kellett biztosítani az otthon lakóinak. Ráadásul az iskolában tanító kollégák is szabadságra mentek, így néhány benti nevelőre hárult minden idénymunka. Igaz, nyárra valamelyest csökkent a gondozotti létszám, mert néhány gyereket patronálók vettek magukhoz hosszabb-rövidebb időre. Erősítésnek szánva, gyakorlatra küldött hozzájuk a főhatóság két, alig tizennyolc éves gyermekgondozó leánykát is – így állt fel a szünidei stáb. Igazi erőpróbát jelentett atyánkfiának az első egész napos program levezénylése: strandra vinni a felsősöket, mégpedig Hajdúszoboszlóra! Közel hatvanfős fiúcsapattal meg a két leányasszisztenssel indult útnak. Még örült is a nevelőotthonos kimenőöltözet akkoriban kötelező kellékének, az úttörőnyakkendőnek, mert csak a vörös foltocskák mozgását kellett figyelnie, meg vigyázni arra, hogy a létszám mindig meglegyen.

Az első nehézséget a debreceni átszállás jelente. Aluljáró akkoriban még nem lévén, több sínpáron kellett átvezetni a különítményt a pesti vonathoz, de minden úgy ment, mint a karikacsapás!  Szoboszlón ugyan három „különutas” fent maradt a vonaton, de kétszeri átszámolás után – a lányok gyorsan megolvasták a népet - atyánkfia némi kalauzi segítséget igénybe véve kiszabadította a WC-fülkében rekedteket, s piciny késéssel már robogott is tovább a vonat. A hosszú begyaloglás után kifáradt társaság már alig várta, hogy csobbanjon egyet, gyorsan ledobtak hát magukról mindent, mit kellett. Atyánkfia kétségbeesetten konstatálta, hogy az ő öttucatnyi gyermeke pontosan ugyanolyan félpucér fürdőgatyás, mint az összes többi strandoló. Hogy ismerem meg, melyik tartozik hozzám, s hogy számolok el vele, ha valamelyiknek baja esik – morfondírozott, mialatt a két lány igyekezett egyben tartani a máris ugrani kész csapatot. Nyakkendőt vissza – vezényelte végül -, csak úgy mehettek be a medencébe! E kétségbeesett ötlet nagy derültséget okozott, vigyorgott is rajta egész nap a strand apraja-nagyja. Atyánkfia meg felkéredzkedett az úszómester mellé a hullámmedence fölötti állásba, hogy onnan pásztázza a terepet. Csak a cikázó vörös foltocskákat kellett figyelnie. Ha valahol nagy volt a sűrűség, azonnal tudta, hogy balhé van, vagy készülnek valamire. Ha egyik-másik a tilalom ellenére a mélyvíz felé sompolygott, megkérte a kollégát, hogy ugyan, fütyülne már rá a delikvensre.

Délben hideg ebédet osztottak (atyánkfia még egy pohár sört is megengedett magának, meghívva a lányokat is egy-egy üdítőre). A délután már viszonylagos nyugalomban telt, csak egy kis ötödikes vörös foltja nyúlt meg, le, egészen a derekáig. Paradicsomot szagolt! – konferálta fel üvöltve a történteket az egyik közelálló. Elesett szegényke a lábmosónál, s beverte az orrát a betonba. Ennyi - később a beszámolóban is rögzített - „különleges esemény” történt csupán. Állomásra menet már csak vánszorgott némelyikük. Szerencsére most nem kellett átszállni, de Téglásra érve újra fent maradtak páran a vonaton, kik időközben elaludtak. Alig tudta felrázni őket.

Még két ilyen nyakkendős-fürdőzős kirándulást vezényelt le atyánkfia azon a nyáron (Sóstóra és a Nagyerdőre), mindkétszer épen s hiánytalanul hazahozva a csapatot.

(Megjelent a Szókimondó című folyóirat 2014. május havi számában)