Azóta sem láttam senkit úgy mulatni egyedül, mint Suba bácsit, a kályhást. Szépen, csak a maga kedvére. Mikor a napi munkáját bevégezte – volt elég (!) -, és egy kis pénzmaghoz is hozzá jutott, estefelé beült a Fényesbe. Egyedül egy asztalhoz. Ha valaki odajött, lekezelt vele, váltott pár szót, de nem kínálta székkel. Az ismerősei jól ismerték ezt a szokását, és tiszteletben tartották az igényét a magányhoz. Evett ivott, s ahogy fogyott a bor, mind gyakrabban lépett ki a konyhához vezető ajtón…

 Csak bort ivott, s azt is csak fehéret. Szürkebarát volt a kedvence, de ha a pénztárcája nem engedte, megfelelt a sima asztali bor is. Hogy kezdett a bor a fejébe szállni, az mutatta, hogy valamiket motyogott magában. A szomszéd asztaltól figyeltem, mit is mondikál? „Több ház, mint templom. Úgy, úgy. Több ház, mint templom.”

 Vajon mit jelentenek ezek a szavak? Törtem a fejem, s félretéve tartózkodásomat, odahajoltam a mesterhez.

- Mondja már bátyám, mit jelen az, amit mond?

- Suba bácsi vagyok, a kályhás – mutatkozott be, pedig jól ismert.

- Isten éltesse! – válaszoltam és megráztam a felém nyújtott kezét.

- Több ház, mint templom – ismételte meg az előbb magában motyogott kijelentést.

- Miért mondja ezt mindegyre?

- Mert igaz.

- Jó, jó de mit jelent?

- Nem tudom!

 Déjà vu érzésem támadt. A Lánchíd jutott eszembe és Karinthy.

 Ahogy halad előre az idő, Suba bácsi szentimentális hangulatba került, és halkan dúdolni kezdett egy régi dalt. Majd hirtelen felugrott és kisietett a konyha irányába. Már előbb is feltűnt ez a furcsaság. Hova mind járkál ott, ahol csak a személyzet szokott? A mellékhelyiség nem arra található. Kisompolyogtam én is konyha előterébe, s megálltam a kiadóablak sarkánál, halljam, mi történik, mert Suba bácsi ott állt az ablak előtt és egy pénzdarabot nyújtott át éppen a szakácsnőnek.

- Suba bácsinak egy sósuborkát! – szól csöndesen.

 A szakácsnő pedig kistányéron egy kovászos uborkát nyújt felé, ő pedig ügyesen elvette, s azon mód, ott helyben meg is ette, és a száját megtörölve ment is vissza a terembe.  

- Ezt kéri mindig, ha iszik – mondta a szakácsnő, aki kinézve az ablakon észrevett.

 Én is visszatértem a terembe, ahol Suba bácsi csöndesen dudorászott. Kitöltött magának egy pohár bort a kancsóból, komótosan felhörpintette, s máris előbuggyant belőle a következő nóta. Nem sok idő múlva újból indult az uborkájáért, de mintha a léptei kisé bizonytalanok lettek volna.

Most is utána mentem, s megálltam a folyosón, várva a jelenetet. Minden ugyan úgy zajlott, kivéve, hogy a mester hangja változott, mondhatnám galuskás lett.

- Sssssuba bácsinak egy ssssós uborkát – motyogta.

- Itt van! – nyújtotta át a kovászos uborkát – Ez az utolsó, ma már nincs több.

- Jó, jó – bólogatott -, akár haza is mehetek.

 Még volt egy pohárnyi bor a kancsóba azt kitöltötte, s egy hajtásra megitta. Dünnyögve kezdte a nótát a szokásos halk hangján: „Megyen már a hajnalcsillag lefelé…”. Fejébe nyomta a kalapját, a kabátját összehúzta magán, s kilépett a Fényes ajtaján. Kint sűrű hóesés fogadta, a lépcsők síkosak voltak, de sikerült a korlátba belekapaszkodnia.

- Hoppá, ez sikerült! – dicsérte meg magát, és tovább dudorászott.

 A járdát vastagon borította a hó, s az úttestet most kezdték el a hókotrók letisztítani. Egy kocsi mégis megcsúszott, felszöktetett a járdára, és Suba bácsi az angyaloknak dudorászott tovább…