Erdélyi magyarok a világban

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"

Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Szülőházam

Valaki meséli, járt a falumban, látta szülőházamat. Beszélgettek róla társaival. A helybeliek már nem tudnak semmit erről, aki tudna, az meghalt vagy haldoklik, sosem jön már elő a kiabálásra.

Kétrét görbedt asszonyok vánszorogtak pedig, alig öt esztendeje. Támogatóik ott rothadnak az eresz alatt. Nem szokás kedvenc botjával temetni a halottat. Pedig az volt mindig is a leghűségesebb szponzor.

Ők mindent tudtak mindenről és mindenkiről. Tudták, mikor jönnek az amerikaiak, ejtőernyővel, és megmondták másodpercre a világvégét.

Tudtak vizet vetni, ha a tisztátalan megigézte az embert.

Az az épület nem a szülőházam. Azon a helyen – ma szegényesnek látszó, töpörödöttnek tűnő, valójában igencsak jól fundamentérozott, valószínűleg vályogfalú – alacsony parasztház állt, gyaníthatóan zöld zsalugáteres ablakaiban muskátlik köszöntötték az elhaladót, akkoriban ugyanis még nem volt szokás elkeríteni az utcára néző frontot: szabad volt, mint a rásütő nap fénye. A virágok között csókolózni lehetett a tisztaszobából kihajló nagylánnyal. Alatta kis pad várta vasárnaponként az ünneplőbe öltözött földieket, vecsernye után, osztogatni tempósan a falu dolgát.

Rémlik, hogy láttam egyszer egy fotót is a szülőházamról. Nagyon kicsiny volt, mint a ház maga. Most, hogy megpróbálom felidézni, színesben jön elő.

Nincs egyéb emlékem arról a házról. A helyére kétéves koromban kezdték felépíteni az újat, rosszul kiégetett, apró cigánytéglából. Pincéjéből ma is bőven tör elő a forrásvíz, sosem sikerült elterelni. Mintha oda kellett volna a kutat ásni. De kutunk volt már, Isten tudja, mióta, mindjárt a kapun belül, az is mindig, még szárazság idején is, csaknem színültig telve vízzel. Vásárosok, malomba járó idegenek nálunk oltották szomjukat, itatták meg teheneiket, lovaikat. Gyermekkoromban az udvarunk még kissé „dőlős” volt, a kaputól az udvar mélye, a kert felé lejtett. Ha letettem a labdát a bejáratnál, néhány másodperc múlva az alsó udvar rucái, libái kergették izgágán, fertelmes kalamajkát csapva.

Mire felnőttem, az udvar „kiegyenesedett”: nem biztos, hogy az eső hordaléka töltötte fel. Érett koromra minden megváltozott, a ház, a konyha, a gabonás, a csűr –, az egész porta úgy összement, mint kamaszkori cájgnadrágom az utolsó mosásban.

Kedves diófám – magasleséről “utazási irodámat” vezettem, repülőimet, űrhajóimat kormányoztam –, nyamvadt száraz ággá aszott. Szilva-, körte-, almafáim kiszáradván füstté váltak, de még a kéményeink is úgy rákuporodtak a cserepekre, mintha a kerengő héják szőnyegbombázásától tartanának.

Kedvenc galambjaimat világgá röptették az idő vijjogói.

Bokrászó kutyáim szerre megdöglöttek, ahogy szeptemberi iskolakezdésekkor hűtlenül magukra hagytam őket.

Amikor az anyám is, utolsónak, elment a portáról, már a csűr sem volt meg, olyan idegennek tűnt a fagytól szorongatott havas táj, a dérmarta udvar, mintha eltévesztettem volna a temetést. Csak a halott volt az igazi.

Azóta csupán világításra bírok hazamenni.

Akkor sem állok meg a portánk, a házunk előtt. Futó pillantást vetek rá, mintha valaki jelezné: itt lakott egy régi haver.

Azt hiszem, homályosan emlékszem rá. Leglábbis rémlik.

Mintha.

A szülőházam viszont egyre színesedik. Már lonc is zöldell a tornácán, zöldike mosolyog a muskátlik között, a lányok hajában virít a piros szalag, szoknyájuk kék szegélye súrolja a térdemet, amint viháncolva ellibegnek fel azon. És mind többen üldögélnek a kispadon, mind sűrűbb a meztéllábas hétköznapi, meg a bakancsos-csizmás templomos járkálás a poros utcán. Növekvőben a népsűrűség.

Üldögélek egy szál hátulgombolós gatyában a kút előtt, és pukkantóst gyúrok a sárból, majd jókorát pökök a közepébe, és ezt kiáltom: Kukubika, szerencsika, szólj akkorát, mint egy bika!

Akkor aztán puff! Odacsapom, lő hatalmasat – s a fenekén akkora lyuk keletkezik, mint a rozsdás mosdótálon, amikor egyszer, kocsmai fogadásból beléje vágta az öklét Dregics Pál egykoti közlegény.

A szemembe is szökik egy föccs, szeplős leszek, mint a szarkatojás.

Zöldet s vereset látok.

Békakórus kuruttyol a hasamban.

Megtekintések: 483

Tetszik

36 tagnak tetszett

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt gyuge erzsebet November 7, 2012, 12:54pm: Nagyon tetszet!*** Olvasoját vissza röpiti a kezdetekhez,jó emlékezni.

Hozzászólt Fodor Rozalia Október 29, 2012, 10:28am: Engem is vissza vitt a gyermekkoromba.Koszonom. Nagyon tetszett.

Hozzászólt grama janos Október 27, 2012, 9:23am: Kedves Domi! Nekem minden írásod tetszik, de ezzel a gyermek koromat idézted fel, ami nagyon jól esett. Köszönet érte.

Hozzászólt Berekméri Edmond Október 27, 2012, 8:08am: Nem igazi tollforgató az, aki legalább néhány írás erejéig nem eleveníti fel gyermekkorát, nem vall a sorok között egykori otthonáról, szülőfalujáról. Tamásinak, Mórának talán ezek a legolvasottabb, legsikeresebb írásai.

A szerző ezúttal is kitett magáért, helyenként szomorú, másutt mosolyra fakasztó emlékeit, valahogy úgy meséli el, ahogy csak a kiváló írói vénával megáldott Bölöni Domokos tudja. Nekem is eszembe jutottak egykori játékaim, játékszereim, amelyek közül nagyon keveset ismernek gyermekeim, Megígértem magamnak, hogy rövidesen beszélni fogok nekik erről. Hiszen ők még nem láttak pickát, gólyalábat, sőt talán még parittyát sem. Lám, mennyi mindenre jó egy ilyen bejegyzés! Örömmel olvastam.

Hozzászólt Bölöni Domokos Október 26, 2012, 9:57pm: Kedves István, már a kalapomba sem kapaszkodom.

Ez a mostani kép pár éve, a temetőkertben készült, halottak napján, lefelé jövet...

Hozzászólt Bágyoni Szabó István Október 26, 2012, 9:55pm: Domikám, egyedül ez marad nekünk - a lélekmelengető időutazás -, ha szülőházunkra terelődik a szó... Íróember már csak ilyen: konok kényszerben építgeti újra és újra AZT a házat, padlással, pincével, udvarral és örökösen elguruló labdáival együtt. Hááááááát, kedves Barátom, nem tudtam elképzeli eddig, mért is kapaszkodsz "annyira" fényképeden látható szalmakalapodba. Már látom: azt az eszterhéjt valahogyan pótolni kell, ugyebár!! (Bőcsködök, bőcsködök, mintha én Bágyonban nem AZT a házat - szinte hazát is - keresném, amelyik már csak énbennem őrzi a fundamentumát, megsüllyedt tornácát, ahonnan a Tordai Hasadékra bármikor ráláthattunk...)

Hozzászólt Kenesei Aurélia Október 26, 2012, 9:47pm: szeptemberben egy könyv ajánlásaként ezt írtam:Úgy ajánlom a könyvet mint kedves, szeretett , rég nem látott , hazatérő gyermekemnek ajánlom a friss ropogós kenyeret, a meleg friss tejet, a szép anyai szót, s a SZÜLŐHÁZ soha ki nem hűlő , hazaváró szeretetét - tiszta szívből. Tiszta szívemmel hálásan megköszönöm, hogy " szemembe is szökik egy fröccs"...s hogy nem leszek szeplős attól van mert a könny kristálytiszta... Hazavittél Domokos a baróti nagy hegy alá...ahol mi is belépöktünk a sárpuskába...

Hozzászólt Halász Sylvia Október 26, 2012, 5:06pm: Mikor édesanyám betöltötte 80-ik évét elvittem a szülövárosára Rácalmáson . Még állt a régi családi ház ahol felnöt négy testvérével. .Nagy élmény volt nekem és neki is. Azóta már lebontották a házat. A falu is egészen megváltozott. Soha tobbé nem jártam ott.

Édesanyám és a szülöháza már csak az emlékeimben létezik...

Hozzászólt Mária Hendrik Október 26, 2012, 4:31pm: Tisztelt Domokos! Öröm volt olvasni írásod. Sokunknak jelentik e sorok a szülőházat, azt a falut ahol felnőtté váltunk. Nálunk sem volt kerítés, a kertekben szabadon mászkálhattunk. Ünnepnaponként kispadon ültek az idősek, mi vidáman játszottunk mellettük. Én úgy látom, mióta bekerítettek bennünket azóta változott meg minden. A" kerítés" átformálta a teret, az életet,értékeinket.

Üdvözlettel: H. Mária

Hozzászólt Hajdó Károly Október 26, 2012, 1:32pm: Kedves Domokos! A stílusodra már Erdély szerte ráismernek. Írásaidat - szinte - már fölösleges is kézjegyeddel ellátnod. Nem hazudtolod meg magad. Gondolataid, emlékeid zamatosan tárod elénk. Ön erődből újítod gazdag nyelvkészletünket. Nem fukarkodol a "cifra" párosításokkal, hasonlatokkal. Fel fel villanyozol velük, hogy nehogy abbahagyjuk az olvasást. Érződik a tanári pályád hatása. Tudod még ma is, hogy le kell nyűgözni az emberfigyelmét, ha azt akarja, hogy meghallgassák, vagy olvassák. Szeretettel még mindig, H.Károly