Valaki meséli, járt a falumban, látta szülőházamat. Beszélgettek róla társaival. A helybeliek már nem tudnak semmit erről, aki tudna, az meghalt vagy haldoklik, sosem jön már elő a kiabálásra.

Kétrét görbedt asszonyok vánszorogtak pedig, alig öt esztendeje. Támogatóik ott rothadnak az eresz alatt. Nem szokás kedvenc botjával temetni a halottat. Pedig az volt mindig is a leghűségesebb szponzor.

Ők mindent tudtak mindenről és mindenkiről. Tudták, mikor jönnek az amerikaiak, ejtőernyővel, és megmondták másodpercre a világvégét.

Tudtak vizet vetni, ha a tisztátalan megigézte az embert.

Az az épület nem a szülőházam. Azon a helyen – ma szegényesnek látszó, töpörödöttnek tűnő, valójában igencsak jól fundamentérozott, valószínűleg vályogfalú – alacsony parasztház állt, gyaníthatóan zöld zsalugáteres ablakaiban muskátlik köszöntötték az elhaladót, akkoriban ugyanis még nem volt szokás elkeríteni az utcára néző frontot: szabad volt, mint a rásütő nap fénye. A virágok között csókolózni lehetett a tisztaszobából kihajló nagylánnyal. Alatta kis pad várta vasárnaponként az ünneplőbe öltözött földieket, vecsernye után, osztogatni tempósan a falu dolgát.

Rémlik, hogy láttam egyszer egy fotót is a szülőházamról. Nagyon kicsiny volt, mint a ház maga. Most, hogy megpróbálom felidézni, színesben jön elő.

Nincs egyéb emlékem arról a házról. A helyére kétéves koromban kezdték felépíteni az újat, rosszul kiégetett, apró cigánytéglából. Pincéjéből ma is bőven tör elő a forrásvíz, sosem sikerült elterelni. Mintha oda kellett volna a kutat ásni. De kutunk volt már, Isten tudja, mióta, mindjárt a kapun belül, az is mindig, még szárazság idején is, csaknem színültig telve vízzel. Vásárosok, malomba járó idegenek nálunk oltották szomjukat, itatták meg teheneiket, lovaikat. Gyermekkoromban az udvarunk még kissé „dőlős” volt, a kaputól az udvar mélye, a kert felé lejtett. Ha letettem a labdát a bejáratnál, néhány másodperc múlva az alsó udvar rucái, libái kergették izgágán, fertelmes kalamajkát csapva.

Mire felnőttem, az udvar „kiegyenesedett”: nem biztos, hogy az eső hordaléka töltötte fel. Érett koromra minden megváltozott, a ház, a konyha, a gabonás, a csűr –, az egész porta úgy összement, mint kamaszkori cájgnadrágom az utolsó mosásban.

Kedves diófám – magasleséről “utazási irodámat” vezettem, repülőimet, űrhajóimat kormányoztam –, nyamvadt száraz ággá aszott. Szilva-, körte-, almafáim kiszáradván füstté váltak, de még a kéményeink is úgy rákuporodtak a cserepekre, mintha a kerengő héják szőnyegbombázásától tartanának.

Kedvenc galambjaimat világgá röptették az idő vijjogói.

Bokrászó kutyáim szerre megdöglöttek, ahogy szeptemberi iskolakezdésekkor hűtlenül magukra hagytam őket.

Amikor az anyám is, utolsónak, elment a portáról, már a csűr sem volt meg, olyan idegennek tűnt a fagytól szorongatott havas táj, a dérmarta udvar, mintha eltévesztettem volna a temetést. Csak a halott volt az igazi.

Azóta csupán világításra bírok hazamenni.

Akkor sem állok meg a portánk, a házunk előtt. Futó pillantást vetek rá, mintha valaki jelezné: itt lakott egy régi haver.

Azt hiszem, homályosan emlékszem rá. Leglábbis rémlik.

Mintha.

A szülőházam viszont egyre színesedik. Már lonc is zöldell a tornácán, zöldike mosolyog a muskátlik között, a lányok hajában virít a piros szalag, szoknyájuk kék szegélye súrolja a térdemet, amint viháncolva ellibegnek fel azon. És mind többen üldögélnek a kispadon, mind sűrűbb a meztéllábas hétköznapi, meg a bakancsos-csizmás templomos járkálás a poros utcán. Növekvőben a népsűrűség.

Üldögélek egy szál hátulgombolós gatyában a kút előtt, és pukkantóst gyúrok a sárból, majd jókorát pökök a közepébe, és ezt kiáltom: Kukubika, szerencsika, szólj akkorát, mint egy bika!

Akkor aztán puff! Odacsapom, lő hatalmasat – s a fenekén akkora lyuk keletkezik, mint a rozsdás mosdótálon, amikor egyszer, kocsmai fogadásból beléje vágta az öklét Dregics Pál egykoti közlegény.

A szemembe is szökik egy föccs, szeplős leszek, mint a szarkatojás.

Zöldet s vereset látok.

Békakórus kuruttyol a hasamban.