A beszólás joga

Ma már két tinédzser egy-egy okostelefonnal és egy szélessávú internethozzáféréssel meg tud szorongatni egy polgármestert. Ez a beleszólás szabadsága...

– hangoztatta fennen egy szakállas bácsi Tusványoson.

Hát igen, ez afféle olaj a tűzre. A fiatal nemzedék bátorításának álcázott összekacsintás egy korántsem tiszta és egyértelműen pozitív jelenséggel. Jóleső biztatás és hátbaveregetés: így kell ezt csinálni. Ez a jövő. Nincs mit tenni, csak így tovább. Beleszólni mindenbe, amihez nem értünk, belekotyogni mindabba, amiben nincs illetékességünk. Megmondani a tutit  a papnak,  a tanárnak, az utásznak, az orvosnak vagy a villanyszerelőnek, mert mi jobban értünk mindenhez.

Attól, hogy a wikipédián elolvastuk, attól, hogy van maroktelefonunk, s hívhatjuk a 112-t, azon nyomban okosabbak, érettebbek, hozzáértőbbek,  nagyobb szakik lettünk? Ha nincs szavaink mögött megfontoltság, kellő tapintat, érzékenység, tisztelet a másik ember iránt, ha csak fricskázni, okoskodni szeretnénk, közben belemászva olyasmikbe, ami meghalad minket, az mire jó? Hogy visz egyént és közösséget előre? Mert attól, hogy megszorongatnák a polgármestert, vagy bárkit, attól meg oldottak meg semmit. Legfeljebb kakaskodásra elég, de sem az erőviszonyok, sem az ügy nem nyert jobb végkifejletet. Nem lehetne nagyobb hatást elérni egy kis alázattal, önneveléssel, önfegyelemmel és annak belátásával, hogy a társadalmi játékszabályokat a saját javunkra célszerű betartani?

Nem más ez, mint felhívás keringőre: szólj bele, hisz jogod van hozzá. Kotty belé, szilvalé! Mit számít, ha tudásodat meghaladja? Az iphon majd segít, a jól értesültség már egyenrangúvá tesz a másikkal, akkor is, ha még a nyomába sem érhetnél egyébként? Pláne nem szakmailag, bölcsességben, elkötelezettségben, érettségben. Hiába gyorsítod, sietteted az időt, a jövődet, az életet meg kell élni, az utat ki kell taposni. A tapasztalatot, a szakmát, a hivatásért-hivatásban meg kell küzdeni. Nem mások ellen, hanem elsősorban magadat legyőzve és uralva. Először szenvedj meg te is az eredményért, járd ki az inasiskolát, mielőtt a Mestert kiütnéd a nyeregből, hogy lelkedet és tieidet is megmensd. Az elméleti tudást előbb a saját életedben ültesd gyakorlatba. A saját bőrödön kell kipróbálnod, letesztelned az elveket úgy, hogy közben sebeket kapsz és nyeled a port a tikkasztó hőségben, ázol és fázol, és megszenveded a poklok kínját, de kitartasz, és a kavicsból gyémánt lesz. Na, akkor szólhatsz bele. És akkor is csak szelíden, szeretettel, megfontoltan, mert a langyos vizet nem kell feltalálni. Ezt a fáradságot  és időt nem oldja meg a mobil helyetted, és nem tudod kispórólni úgy sem, ha három diplomát szereztél, mert neked már könnyebben ment ez, mint szüleidnek...

Emlékszem, gyermekkoromban hányszor kaptam a fakanálból a könyökemre, amikor feleseltem. És megtanultam, hogy ne szóljak a nagyok dolgába. Csak amikor én is odajutok, hogy tettem valamit azért, hogy felnőjjek és egyenrangúvá váljak azzal, akinek eljárását akkor kritizáltam.

A beleszólás szabadsága nem más, mint az ellenkezés szabadsága. S ez nem a kegyelem, nem a szeret szabadsága. Persze nem arról van szó, hogy félelemből meghátrálsz, és  szó nélkül hagyod, hogy bűnt kövessenek el ellened. Lehet ötleted, véleményed, jó szándékú megjegyzésed, építő javaslatod beleszólás nélkül is. Igaz, oda már lelki intelligencia szükségeltetik. Az igazság és a szeretet kéz a kézben jár. De amikor valaki csak nagy arc szeretne lenni, ha csak a számítógép vagy a marokkütyük varázsában szeretné osztani az észt, az valójában az igazi szabadságot figurázza ki. Rosszul értelmezi azt és visszaél vele. Meghamísítja az isteni szándékot. Nem arra használja, amire való. Mert a szabadság, a beleszólás szabadsága is felelősséggel jár.

Nélküle csak beszólás lesz.

sp