Térjetek  meg!

Nagyböjt 3. vasárnapja

Josephus Flavius több olyan esetről is beszámol, ahol a helytartó a gyilkosságoktól sem riadt vissza, csakhogy terveit keresztülvihesse. Példaként említi a jeruzsálemi vízvezeték építését, amikor Pilátus erőszakkal távolíttatta el a tiltakozó népet, és katonáival többeket megöletett. De leír egy esetet is, amikor Kr. u. 35-ben szamaritánusokat mészároltatott le, miközben azok szent hegyükre, a Garizimre tartottak. Talán erre is utal a mai evangélium. Mintha lehűteni akarná az  olvasókat, minket is.

Világunkban az elektronikus hírközlő eszközöknek köszönhetően szinte pillanatokon belül hírt kapunk a különféle tragédiákról és rettenetes eseményekről, háborúkról és gyilkosságokról. Titokban már-már jólesően fellélegzünk, hogy hál'Istennek, nem velünk történtek.

Jézus voltaképpen úgy vonja le a katasztrófák tanulságait, hogy lecsillapítja szörnyülködésre hajlamos természetünket, és megtérésre szólít fel. Nem tesz politikai nyilatkozatot, hanem kérdéssel válaszol, és helyteleníti azt a farizeusi felfogást, miszerint a galileaiaknak valami súlyos bűnük lehetett, hogy Isten így megbüntette őket. Tiltakozik az ellen, hogy közvetlen megfelelést keressünk természeti katasztrófák, emberi sorsok tragédiái és személyes bűneink között. Természetes, hogy vannak átfedések, akár ok-okozati összefüggések is bűn és szenvedés között, de Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Tehát nem az a kérdés, ki a bűnösebb… vagy biztos azért haltak meg, mert megérdemelték…

Ő azt ajánlja, ne riogassuk ilyesmivel egymást. Ezek a vértanúk sem voltak bűnösebbek az élőknél…

Mi azt gondolhatnók: lám, milyen rosszak az emberek, milyen rossz a világ, lám Isten megbüntette… –, ezen felül viszont nem érint minket. Pedig mindannyian bűnösök vagyunk. Mindannyian megtérésre szorulunk. Hogy miért? Azért, mert a halál, bármilyen módon történjék is, végzetes és kérlelhetetlen. Amíg élünk, még javíthatunk, változtathatunk életünkön. Ha elutasítjuk a bűnbánatot, a halál nagy semmije s az örök kárhozat köszönt ránk.

Kispap koromban, amikor a gyóntatásról tanultunk, a tanár felhívta figyelmünket azokra a gyónókra, akik visszaeső bűnösök. Azóta többször elgondolkoztam ezen, és rájöttem, hogy bizonyos értelemben mindannyian visszaeső bűnösök vagyunk.

Jézus szava tehát önvizsgálatra késztet, mert mi sem vagyunk kevésbé bűnösök, mint akik valami katasztrófa folytán már életüket vesztették. És hogy mások rosszak, az nem ment fel a megtérés kötelezettsége alól.

A terméketlen fügefáról szóló példázat is a megtérést szorgalmazza. A vincellér még kikönyörgött egy év haladékot a fügefának, hogy termőre forduljon. Körülássa és megtrágyázza, hátha terem jövőre. Holott a fügefa arról híres, hogy bármilyen sovány talajban gyökeret ereszt, gyorsan nő és bőséges termést hoz.

A bűnben megkeményedhetünk, és a halál az előtt is bekövetkezhet, hogy mi rászánjuk magunkat a megtérésre. Jézus Krisztusban egy utolsó lehetőséget kapott az emberiség, hogy ráeszméljen üdvösségére. Ezt a lehetőséget el is veszíthetjük, el is játszhatjuk. Nagy a felelősségünk.

Nagyböjti belső utamon vizsgáljam felül: milyen termést hozott az életem? Érik életem gyümölcse, vagy terméketlenül szívom el mások életnedveit, szeretetét? Mi jellemzi eddigi életemet: meddő semmittevés, fogyasztás, vegetálás, vagy alkotás, szeretetszolgálat?… Mi az, amiről el tudok számolni a mennyei gazda előtt?

Ha csak a helyet foglaljuk, és terméketlenül lézengünk, valójában kártékonyak vagyunk… Nem halogathatjuk a megtérést mindig holnapra, nyugdíjas éveinkre. Isten országának építésében nem lehetünk lusták és megalkuvók. Mert a zárszámadás végén életünk fájára is azt mondják: vágd ki!

Sebestyén Péter