Szalonnás rántotta

Egyik nap valami nagyon gyors, amolyan tízperces ebédet akartam összecsapni, és a hűtőben nézelődtem, hogy miből is gazdálkodhatnék, amikor megéretem a szalonna illatát.

- Jé, tényleg! Megvan! Szalonnás rántotta puliszkával. De rég nem főztem!

Gyerekkoromban majdnem mindennapi ételünk volt. Egy héten legalább négyszer-ötször ezt ettünk, és az volt benne az érdekes, hogy reggelire vagy vacsorára éppen úgy illett, mint ebédre, és nem lehetett megunni, mert ezeregy változatban készült: sok hagymával, nagy szeletekre vágva és éppen csak megüvegesítve, vagy csak szalonna és tojás, de akkor a tojásokat jó habosra felverve a forró zsírba öntve, hogy púpos rántotta legyen. De készült zöldhagymával, túróval, tejföllel, télen kolbász került bele.

Apám volt a mestere. Vasárnap reggelente legtöbbször arra ébredtünk, hogy apánk fütyörészik, énekel, csattog a kályhaajtó, a fedő, készül a reggeli.

Anyánk sóhajtozott.

- Jaj, hogy ez az ember! Hogy még ilyenkor sem lehet legalább egy kicsit pihenni tőle!

De mi, gyermekek, ilyenkor nem vettük a szívünkre édesanyánk zsörtölődését, bátyámmal az ágyban össze-összenézve alig vártuk, hogy kivágódjék a szobaajtó egészen a sarkáig, és apánk a küszöbről elharsogja:

- Hé, csolovékok, ki jő reggelizni?

És mi ugrottunk, szaladtunk, kuporodtunk oda az asztalhoz és ettünk, ettünk. Fenséges volt. A király sem evett különbeket, ebben mindig egyhangúan megegyeztünk.

Anyánkat kivéve. Sejtem, hogy nem nagyon szerette a puliszkát, vagy túlságosan parasztos ételnek tartotta, de ha lehetett, elkerülte. Puliszkafőzéskor apámmal legtöbbször összekaptak.

- Micsinálsz? Ne katyvald össze, hagyjad, hogy főjön! - ripakodott rá apám. A puliszkát jól meg kell főzni, kell hagyni, hogy szuszogjon. Te mindig csamigát főzöl.

Régebben én is gyakran készítettem szalonnásrántottát, a nagyok imádták, de aztán valahogy elmaradt. A nagylányom sárgaságos lett, diétáznia kellett, utána meg elkezdődött a kötelező fogyókúra, éppen csak egy pár falatot eszik, most is olyan, mint a nádszál kisasszony, és persze nekem sem hiányzik a nehéz, zsíros étel. A nagyfiam sem lakik már velük, a kicsi meg válogat, alig van egy-két étel, amit megeszik.

Ha nagy ritkán mégis puliszkát főzök, mindig megkommentáljuk a gyerekekkel, hogy: ’ez szuper, ez után Feri tata is megnyalná az ujját’, vagy ’na, ezt elsiettem, ezért apám a puliszkakeverőt a hátamra tenné’. Ilyenkor gyakran elemlegetjük el a régi dolgokat, mesélünk ilyent-olyant. Főleg a nagylányom emlékszik jól a nagyapjára, a közös evésekre.

- Feri tata olyan, de olyan finom pityókás tokány főzött, és én odaültem a székre, és ő adogatta a számba. De Klári mama nem engedte, mindig veszekedett vele, hogy csípős és hogy ne adjon többet, mert beteg leszek. Én haragudtam mamára, és addig ültem ott, amíg mama kiment, és amikor nem látta, akkor Feri tata még egy-egy falatot a szájamba lopott. Jaj, anya, te miért nem tudsz olyan finomat főzni?

Öt éves volt a nagylányom, amikor apám meghalt. A kicsi meg másfél éves. Ő már egyáltalán nem emlékszik apámra. Pedig akkor már elég jól motyogott, és rajongott a nagyapjáért, főleg, hogy hét közben náluk volt. Amikor apám hazaért, ő már szaladt elébe, és rángatta a kabátujját: ’vedd le tata, vedd le’, vitte a papucsait, hogy húzza fel, odaráncigálta az ágyhoz, mászott fel az ölébe és követelte, hogy énekeljenek, játszanak.

A temetés körüli felbolondulásban nem volt időnk a kicsire, a sógornőmnél hagytuk, akkor volt először távol tőlünk, és érdekes módon teljesen kitörlődött belőle minden emlék. Utána hiába kérdezgettem:

- Kié ez a papucs?

- Senkié.

- Ki alszik ebben az ágyban?

- Senki.

- Ki van itt a fényképen?

- Bácsi.

Úgy fájt, hogy képes lettem volna megrázni azt a csepp gyermeket: hogy lehet ilyen háládatlan, hogy felejthette el három nap alatt a nagyapját, amikor a kedvence volt? Mennyit sétáltatta, etette, játszott vele apám! Ragyogott, amikor a kicsivel volt, egészen megfiatalodott.

Aztán egy hónappal a temetés után a kicsi egy apámhoz hasonló öltözetű öregember után sikoltva megfutamodott az úton.

-Tata, vájj meg, tataaaaa!

Alig tudtam elkapni, hogy ki ne szaladjon az utcára, az ölemben is vergődött, sikoltott, és ott a járdaszélre lerogyva sírtuk, sírtunk, sirattuk el apámat.

A kicsi fiam sohasem láthatta, apám halála után született két évvel. A nevét viseli, ő is Ferenc. Jó név az, nem tiltakozott soha ellene. Ha szóba kerül a nagyapja, nem kérdez, nem mond semmit, csak csendben figyel, de a szájzugába búvó mosolyáról látom, hogy jól van, hogy rendben van, hogy ilyenkor nő a lelke.

Jól van, na, nem kell így elérzékenyülni, elég sós a puliszka, nem kell még jobban megsózni!

De tényleg, miért is nem főzök gyakrabban, hiszen ilyenkor apám is mindig odaül mellénk az asztalhoz, mindig eszünkbe jut! Most is ez a pár perc alatt, amíg megfőztem, mennyi minden végigfutott az agyamon!

De már kész is, hívhatom a gyerekeket ebédelni.

Elsőnek a kicsi fiam battyog ki a konyhába.

- Boááá! Mi ez a förtelmes bűz? Én olyant biztos, hogy nem kérek. Nekem csak tejes puliszkát tegyél!

Másodiknak a kicsi lányom érkezik.

- Hm. De fura szag van! Nem vagyok biztos, hogy kérek belőle. Esetleg megkóstolom.

És kivágódik a bejárati ajtó, érkezik a nagylányom, a nádszálkisasszony, és már az előszobából elkezd lelkendezni:

- Jaj, mi ez a finom illat? Várj, ne mondd meg! Kitalálom. Megvan! Feri tata, szalonnás rántotta! Kérek, de sokat, sokat!

*

Pesttől úgy harminc kilométernyire délre, egy kisvárosban vasárnap reggelente egy mikulásarcú, ötvenes férfi tesz-vesz a konyhában. Hagymát szeletel, túrót szór rá, puliszkát főz. Nem fütyörészik, nem énekel, de az ősz szakáll között kisfiús, huncut mosoly bujkál. Majd felszól az emeletre: 'Csemeték, kész a reggeli.'
A nyolcvan kilós, szakállasodó kamasz fiú most egyből lecsapja a fülhallgatóit, türelmetlenül kopog a fürdőszoba ajtaján: 'Emő, ne szépítkezz annyit! Apa rántékot főzött. Igyekezz, mert kihűl!' - és ledübörög a lépcsőn.
Ilyenkor Feri tata Százhalombattán ül az asztalhoz.