A minap, bevásárlás közben összefutottam egy rég látott ismerőssel a piacon. Örömmel láttam, hogy apró gyerek botladozott mellette. A viszontlátás örömére meghívást kaptam egy kávéra, és egy jó kis beszélgetésre.

A gyerek elfáradt, ölbe kérezkedett, úgyhogy segítek vinni a szatyrokat. Útközben megtudtam, hogy Picur tíz év házasság után érkezett, ő a család szeme fénye. Anya lassan visszamenne már dolgozni, de nincs kire hagyni a kicsit. Az ovihoz még kicsi, a nagyszülőkre pedig nem lehet bízni.

Hazaérünk, megszabadulunk a télikabátoktól, csizmáktól, bemegyünk a konyhába, kávét főzni. Apa kijön köszönni. Anya mérges: százszor megmondtam, hogy ne járkálj mezítláb! Apa ki.

Miközben Anya a kávéfőző körül szorgoskodik, Picur kíváncsian pislog az anyja szoknyája mögül. Barátságosan hívogatni kezdem. Anya lelomboz: áááááá, nem megy ez senkihez, egész nap csak engem nyaggat. Ezt megcáfolandó, az apróság kezembe adja a plüssmaciját, majd gyorsan a jól ismert fedezékbe szalad. Apa közben öltözködik, dolgozni indul. Anya figyelme most rá összpontosul: tedd el az uzsonnádat, ne felejtsd megint itthon a pénztárcádat, hívj fel szünetben, siess haza este! Jójó, hangzott a rezignált válasz. Az egyoldalú beszélgetés után Apa még visszasiet a kulcsáért. Anya mérges: hányszor mondjam még, hogy ne gyere be cipővel, egész nap csak takarítok utánatok!

Apa elmegy, Anya fáradtan zuhan a székre, elkezdődik a kávézás szertartása. Közben árad a panasz. Hogy Apa teljesen hasznavehetetlen, mióta megvan a baba. Semmit nem lehet rábízni. Mindennel egyedül kell megbirkóznia. Vissza kellene mennie dolgozni, de nincs kire hagyni Picurt. A nagyszülők nem úgy csinálják a dolgokat, mint ő, nem meri rájuk bízni a gyereket, pedig egészen közel laknak. És különben is, neki még fodrászhoz menni sincs ideje.

Szerényen felvetem, hogy esetleg vigyázhatnék Picurra, amíg ő elmegy fodrászhoz, manikűröshöz. Lazítson egy kicsit. A válasz egy mártír arckifejezésével jön: ááá, nem marad a gyerek senkivel, csak az anyját akarja egész nap, még az apjával sem lehet otthagyni, nem hogy egy idegennel. Látod, még vásárolni is magammal kell vinnem.

Kérdezem, miért nem vásárol be Apa? A választ szinte tudtam előre: áááá, nem lehet arra rábízni ilyesmit. Jó tejfölt és szép krumplit csak én tudok venni, a férjemre rásóznak minden vacakot.

Még jó negyedóráig hallgattam a panaszokat, és elcsodálkoztam azon, hogyan tud valakit így megváltoztatni egy gyerek. Picur egy aranyos, egészséges, vidám fiúcska. Mi lesz vele, ha ennyire kisajátítja az anyukája? Apa is mellékszereplő lett, bosszúságok forrása csupán. Anya fakanállal és tisztítószerekkel felfegyverkezve vezényli a kis családot, eltakarítja az útból a nagyszülőket, barátokat, főz, mos, takarít, és közben iszonyatosan sajnálja önmagát. Minden gond az ő vállát nyomja.

Ha húsz év múlva ismét találkozunk a piacon, talán elpanaszolja majd, hogy a férje otthagyta, a gyerek meg külföldre költözött. Ő pedig itt maradt egyedül, pedig feláldozta magát a családjáért.

Közben kiürült a kávéscsésze, Anya nem engedi, hogy a mosogatóba tegyem: hagyd csak, majd én. Telefonszámot cserélünk, ígérjük, felhívjuk egymást, majd búcsúzom, s elindulok hazafelé. Mire hazaérek, kislányom biztosan elrakta az ágyneműt, helyére pakolta a kiteregetett ruhákat. Tudom, hogy nem hajtogatta össze a lepedőt olyan szépen, ahogyan én szoktam, csak begyűrte a szekrénybe, és talán a ruhák sem állnak olyan katonás rendben a polcon, ahogyan a többi, de mindenképp meg fogom köszönni a segítséget. Majd, ha több időm lesz, megigazítom őket, de most főznöm kell. Délután pedig fodrászhoz megyek.