Kampányszagot fogtam. Látva, ahogy őrült hajrával cserélik a kanális fedőket, kövezik a járdát ezerrel, dörgölőznek az egyházakhoz különféle ünnepségeken, egyre több szobor, tájház és ravatalozó avatásánál, pántlika elvágásnál csattogtatják ollóikat, sürögnek-forognak a látványos akciók megszervezése körül, ígérnek és hadoválnak, osztják az észt és nyilatkoznak. Jól időzített spanyolviasz-feltaláló konferenciákból, munkaebédekből és értekezletekből kerítenek nagy feneket és eget rengető média eseményt.

 Hadd ünnepeljen a jó nép.

Hadd cirkuszoljon, mert már kenyere is alig. Legfeljebb a több mint félmillió angliai kenyérkereső küldi-hozza haza néha a segélyt.

          Itthon meg marakodnak a koncon, megőrjíti őket a hatalomvágy, arcukba csap a bukaresti képviselőség szele, és megkergülnek tőle.

          Mi meg várunk, reménykedünk, s talán asszisztálunk ehhez a tülekedéshez. De az is lehet, hogy elkeseredésünkben, csömörünkben már csak legyintünk. Netán a kisebbik rossz választásának szabadságába kapaszkodunk. Kábán és bambán, tátott szájjal csüngünk a kampányszlogeneken, beléjük vetítve minden frusztrációt, álmot és elvárást. Ez az egérlyuk, ahová menekülhetünk. Pedig már Krisztus is azt mondta a katonának, aki lándzsájával el akarta hessegtetni a sebekre telepedő legyeket: hagyjad fiam, éhesebbek jönnek...

          Mert már a cethal bekapta Jónást. Ott vergődünk a cet gyomrában, várva mikor köp ki. Talán már utolsó esélyünk, hogy észhez térjünk, s az Úrra hallgassunk, aki a cethalat azért küldte, hogy a tengermély víz el ne nyeljen.

           Talán már nekünk sem kellene másra figyelnünk – ott a cet gyomrában –, csak az Úrra, aki küldetést bízott ránk. Menj, mond meg népemnek: térjetek meg, mert, ha nem, Ninive elpusztul. S te is vele együtt!

De ha nem hallgatsz rám, engedlek. Szabad vagy.

Nem tartalak (fenn), nem vagy szelfibot...