Meglehetősen szorongva hívtam fel Gyurka Bácsit, hiszen jó ideje már, hogy nem beszéltünk egymással, másoktól pedig olyat hallottam, hogy az egészsége meggyengült az utóbbi időben. Amikor aztán a telefonban meghallottam jól ismert, kissé elhúzódó köszöntését, minden szorongásom elmúlt. „Sze-ervusz Jánoskám” mondta az éter hullámainak egy másik pontján olyan hangsúllyal, amilyet csak a mosolygós ember tud produkálni. Ha pedig valaki mosolyog, akkor nagy baja nem lehet. Hál’ Istennek, következtetésem helyes volta hamarosan beigazolódott, ugyanis időpontot egyeztettünk, és megállapodtunk, hogy holnap délelőtt, éppen Szent György napján személyesen is köszönthetjük a lakásán.

Másnap a megbeszélt időpontban a délelőtti fogadáshoz illő terített asztallal vártak bennünket: kávéscsészék, éppen időre lefőzött, még forró kávé a kannában, tej, cukor hozzá, az erre kitalált tartókban, meg különféle aprósütemények egy kisebb tányéron. Az asztal sarkán azonban egy külön tálcán borospoharak csillogtak néhány palack társaságában. A kedves idős házaspárból sugárzott a szeretet, amikor csöngetésünkre ajtót nyitottak. A köszönési és köszöntési ceremónia után nem sokat kellett kerülgetni a szavakat ahhoz, hogy közös témánkhoz, a borhoz kanyarodjunk. Velem szemben Magdi Néni, Ágnessel pedig Gyurka bácsi – jó négyszöget alkottunk a kis kerek asztal körül, az egy teljes élet munkásságának mindennapi, de ünnepi kellékeivel is telezsúfolt, már-már múzeumnak is beillő lakás kis fogadó szobájában.

Mint mondtam, hamarosan a borra terelődött a beszélgetés, Magdi Néni éppen csak, hogy félrebiccentett fején és az ezt kísérő halovány mosolyán látszott: tudta ő ezt előre. Így megy ez egy életen át, de hát az urának ez az élete, és így végső soron az övé is. Gyurka Bácsi most is nagylelkű volt: mindjárt kezdő gesztusként átadott nekem egy palack Nauszikát, azt a bizonyos Nauszikát, amire – joggal – olyan büszke. Már az is meghatottsággal töltött el, amikor megláttam a kis, ceruzával írott cimkét a palackon. Nahát, gondoltam, Gyurka bácsi Nauszikával kínál, mi jót tehettem én ennek érdekében. Meglepetésemre azonban nem bontotta fel az első palackot, hanem a kezembe nyomta azzal, hogy „Jánoskám, ezt nektek adom, vigyétek haza, majd otthon megkóstoljátok – és itt mosolyogva néhány nevet említett a borklubunkból, amelynek ő tiszteletbeli tagja. Ezt követően egy másik palackért nyúlt, és míg töltött a poharakba, közölte, hogy először Papp Péter borait kóstoljuk meg.

Testesnek látszó sárgás-zöldes színekben pompázó, kristálytiszta bor került a poharakba. Újabb, ilyenkor illő köszöntések és koccintások után a bor illatát kezdtem magamba szívni, és tanakodtam, mi lehet ez. Illata ismerősnek tűnt, mégsem tudtam eddig kialakított skatulyáim egyikébe se beilleszteni. Tanácstalanul néztem Gyurka Bácsira, aki sugárzó arccal éppen mondani akarta, hogy milyen is ez a bor, amikor Ágnes, aki eddig szintén szorgalmasan illatozta a pohárban kialakult bor-ájert, tudósokra jellemző komolysággal megszólalt: „ez rizling”. Én szívem szerint kételkedni akartam, de mintha eszembe jutott volna a bölcs mondás, mely szerint hallgatni arany, csendben maradtam és kérdőn néztem a Mesterre. A Mester pedig helybenhagyólag bólintott, és közölte, hogy Papp Péter szép rizlingjét tartjuk a kezünkben. Ha a színe és illata számomra meglepetést okozott, még inkább hihetetlennek tűnt rizling mivolta azután, hogy megkóstoltam ezt a bort. Meg is kérdeztem, nincs-e benne, hacsak kismértékben is valamilyen édes, vagy fűszeres fajta, legalább Királyleányka, de a válasz nemleges volt. Pedig a bor összhatásában is másnak, testesebbnek, zamatosabbnak, kissé édesebbnek is tűnt számomra, mint azok a rizlingek, amelyekkel eddig találkozhattam. Ez a bor végül is elvezetett azokhoz a kérdésekhez, amelyek ki is kívánkoztak belőlem, és amelyekre Gyurka Bácsi nagy örömmel és nagy-nagy szeretettel válaszolt.

Az első kérdés az volt, miért van az, hogy – legalább is eddigi megfigyeléseim szerint – az erdélyi ember szívesebben fogyaszt édeskésebb borokat, míg Magyarországon ugyanabból a fajtából a szárazabb borok a kedveltebbek. Itt a példa rá, ez a mostani rizling is. Gyurka Bácsi helybenhagyta ezt a megfigyelést, és azzal magyarázta, hogy a magyarországi szárazabb és forróbb éghajlati körülmények között termelt szőlőből szerencsésebb száraz bort készíteni, míg az erdélyi, kiegyenlítettebb klíma lehetővé teszi az olyan édesebb borok előállítását, amelyekben több az íz, a zamatanyag. Így van ez a Csombord környékén termett rizlinggel is.

Szinte magától adódott a második kérdésem: mennyire olasz, vagy rajnai még az a rizling, amit itt, Csombord, Magyarlapád szőlőskertjeiben, és egyáltalán Erdély-Hegyalján termelnek. Nem lenne-e jogos például egy „Erdélyi-”, vagy netán „Csombordi-Rizling” fajtamegjelölést használni? Gyurka Bácsi ezt az ötletet az erdélyinek a rajnaitól eltérő adottságokkal rendelkező termőhelyre, annak kedvező adottságaira vonatkozó ismeretekkel támasztotta alá, igazolva annak jogos voltát, majd egy megtörtént eseményt mesélt el a csombordi bor „dicsőségtárából”, valahogyan a következőképpen. 1869-ben vetélkedőt rendeztek Kolozsváron a Rajna-mellékről hozott és a csombordi eredetű Rajnai Rilingek között, abból a célból, hogy megállapítsák az erdélyi bor tényleges minőségét. A Rajna vidékéről érkezett bekötött szemű bírálók egyöntetűen a csombordit jelölték meg igazi Rajnai Rizlingnek, hangsúlyozva annak tényleges „rajnai” mivoltát a többiekkel szemben. A meglepetés a kendő levétele után következett, amikor konstatálták, hogy a Rajna mellől hozott bor, bár igen figyelemre méltó minőségű volt, csak a másodok helyre került.

Megvallom, kissé aggódtam beszélgetésünk során, hogy látogatásunk netán túlnyúlik az illendőség határán, de ez nem volt igazi aggodalom, nem is lehetett, hiszen házigazdánk újabb és újabb csodákat mutatott, amelyek barátjának és munkatársának – akit korábban nekünk is szerencsénk volt már megismerni – a remekei közül származtak. Talán azt emelném ki ezekből a borkölteményekből, amelynek jellemzését Gyurka Bácsi a legtalálóbban egy jellegzetes illatra való utalással oldotta meg, és amit úgy vezetett be, hogy „a feleségem mindig haragszik, ha ezt mondom, de hát, ami igaz, az igaz…”. És ekkor Magdi néni arcán az úriasszonyoknak az a szűzies mosolya jelent meg, amely jellege ellenére tartalmazza az összes élettapasztalatot, az annak alapján várható és kijáró megértést és szeretetet, netán megbocsátást, és ez a mosoly a nőiességnek egy olyan diszkrét pírjával volt övezve, amely ma már bizony az igen-igen fiatal lányoknál is alig képes előjönni. A bor ugyanis – Gyurka Bácsi megfogalmazásában – a „frissen mosott női altest” illatával pompázott poharunkban! Fölséges volt!

Jóllehet, szívesen maradtunk volna még, marasztalt bennünket a szíves vendéglátás, Gyurka Bácsi viruló jókedve, no meg Magdi Néni süteménye is, mégis úgy éreztük, lassan illik a távozásra való készülődés apró jeleit elejtenünk egymás közt. Feleségemmel egymásra pillantgattunk, majd ő, mint aki jobban tudja az illemet, vagy legalábbis jobban alkalmazkodik hozzá, szóban is jelezte, hogy ideje lenne indulnunk, hiszen tennivalónk sok, időnk pedig kevés van. Miután tervezett utunk Papp Péterhez vezetett, Gyurka Bácsi egyszerűbbnek találta, ha elkísér bennünket, ahelyett, hogy elmagyarázta volna a bonyolult útvonalat. Természetesen, ez igazán kedvünkre szolgált.

Papp Péternél már vártak minket, ott volt Győrfy Jenő, közismert nevén Jenőke, mindketten régi kedves ismerőseink. Péter felesége, Nusika bevezetett bennünket a tisztaszobába, amiről illik megjegyezni, hogy kellemes hangulata volt. Nusika térült-fordult, aprósüteményt, kávét szervírozott, és hagyta a férfiakat beszélgetni. Több mint egy éve már, hogy jó ismeretségbe keveredtünk Péterrel és Jenőkével, sőt, azt is sikerült kideríteni, hogy Jenőkével nagyanyai ágon – a Demeter-Győrfy-rokonság kapcsán – olyan fokú rokonok is vagyunk, amit Erdélyben még jegyeznek, Magyarországon sajnos már figyelemre sem méltatnak. Pedig ha tudnák, mit veszítenek!...

Könnyen indult tehát a beszélgetés, ami nem csak a Csávossy-házban utoljára elfogyasztott Nauszikának és az előtte lévőknek volt köszönhető, hanem a Papp Péter egyéves Traminijának is. Csodálatosan szép bor, megérne egy verset is, ha az Isten megáldott volna olyan tehetséggel, hogy megírhatnám.

Beszélgetésünknek volt egy kis hivatalos része, de nem igazán az volt a délelőtt verbális esszenciája, hanem a három borász beszélgetése. Nem tudtuk, miről is szól konkrétan a diskurzus, hiszen a megelőző eseményeknek nem voltunk résztvevői, mégis áradt valami olyasféle hangulat a beszélgetésükből, ami elfeledtette velünk, hogy a kilencven évvel ezelőtti nagypolitika által az egyik megnyomorított országból át kellett jönnünk egy ép ésszel fel nem fogható határon, hogy egy másik, szintén nyomorulttá tett országrészben együtt lehessünk mi, akik egy nemzethez tartozván egyébként is együvé tartozunk. Ez a cifra nyomorúság persze egyikükön sem látszott, mondataik a közelmúltban elvégzett kemény munkáról, a közeljövő várható feladatairól, esetleges kihívásairól, terveiről szóltak, a mindentudók nyugalmával és magabiztosságával. Csak sajnálni tudtam, hogy nem elegyedhettem bele beszédükbe, csak figyeltem, hol az egyikükre, hol a másikra vetett tekintettel, és valami kellemes érzés futott át rajtam. Mintha itthon lennék, csak még nem találom a helyem. Amikor aztán meghallottam Ópálos nevét („…ott volt Ópáloson…” – mondta egyikőjük), úgy éreztem magam, mint amikor kisgyerekkoromban egy este, amikor nagyapámmal a „temetősi” kútra mentünk jóvízért, és a tiszta esti levegőben odakéklettek az északi hegyek az alföldi faluszélre, nagyapám megjegyezte: „Nézd csak, a zempléni hegyek!”. Nem tudtam, mi az, hogy Zemplén, nem értettem ezt a szót, amit akkor hallottam rövid kis életemben először, csak azt éreztem, hogy az valami nagyon fontos lehet, ha nagyapám megmutatta nekem. Mégpedig úgy, hogy a vizeskupát letéve kissé meggörnyedt, bal kezével megfogta az egyik kezemet, majd jobb karját felemelve a rózsaszínes ködben úszó sejtelmesen kirajzolódó kékes-szürke hegyek felé mutatott.

Ugyanezt éreztem most is az Ópálos név hallatán. Tudtam, hogy ez ugyanolyan fontos, mint annak idején a Zemplén. És mit ad Isten: mindkettő a szőlő-és bortermesztés Mekkája.

Elment az idő, észre se vettük, ideje volt itt is szedelődzködni. A mielőbbi – sajnos, mint később kiderült, akkor elmaradt – viszontlátás reményében búcsúztunk el Péteréktől és Jenőkétől. Mikor Gyurka Bácsi házánál megálltunk az autóval, hogy kiszállhasson, a búcsúszavak helyett újra beinvitált bennünket, ezúttal a pincéjébe. A szívélyes szavak is és indok is olyan volt, hogy nem lehetett, nem tudtuk visszautasítani: megkért, döntsük el, két bora közül melyiket vigye az ópálosi versenyre. Pedig hát, hol vagyunk mi ahhoz, hogy Neki adjunk tanácsot!? A szíves kérésnek persze nem lehetett ellenállni, no meg működésbe lépett a „ha én ezt a klubba’ elmesélem…” című reflex is, így aztán könnyen beadtuk a derekunkat.

A ház alatti kis pincében, mielőtt a két ítéletre váró bort megkereste, megkóstoltunk egy igazán kellemes, harmonikus vörösbort – sajnos, már nem emlékszem pontosan, micsodát, de már ez is megérte a kóstolást. Közben arról beszélgettünk, hogy a bor és a barátság mennyire édestestvérek. Hiszen akik leülnek egymással szemben egy asztalhoz, hogy megigyanak együtt egy pohár bort, azok nem lehetnek egymás ellenségei. A barátságot aztán majd meghozza a bor, no nem az alkohol tartalma, hanem a szellemisége.

Végre előkerült a két versenyzőjelölt is, két palack Herkules, Gyurka Bácsi nagy borkölteménye. Csak évjáratban különböztek egymástól: az egyik 2000-es, a másik 2002-es évjáratú volt.

Gyurka Bácsi ítéletünkre várt: azt mondta, azt viszi a versenyre, amelyikre mi szavazunk. Majd nagy fifikával kitöltött mindenki poharába egy-egy kortynyit a fiatalabb óborból, a 2002-esből. Túl hosszúra nyúlna ecsetelni azt az ízhatást, azt az érzést, amit ez a mélyvörös-fekete-barna-sötét-átlátszó költemény kiváltott belőlünk, de annyit mondhatok, a nagy borász meg volt elégedve a hatással.

Aztán jött a másik, a 2000-es évjáratú. Tudta az Öregúr – bocsánat a bizalmaskodó megszólításért -, hogyan kell fokozni a dolgokat. Dehogy akarta ő ránk bízni, melyik borát vigye a versenyre, tudta ő már azt sokkal korábban, mint mi. Csak talán, vagy legalább is remélem, őt is magával ragadta a délelőtt hangulata, és még hozzá akart tenni a maga módján egy kicsit. Csoda volt a bor, mintha nem is két esztendő, de legalább ötven, vagy száz választotta volna el az előbbitől, pedig már az is csak szuperlatívuszokat érdemelt a mi ízlésünk szerint. „No ugye - mosolyodott el, csodáló-csodálkozó ábrázatunkat látva – ti is úgy gondoljátok, ez az igazi?” – tette fel a már korábban eldőlt kérdést, majd pár pillanatra eltűnt a pincében. Amikor megjelent az ajtóban, kezében egy palack 2000-es évjáratú Herkulest hozott, átadta nagy mosolygások közepette, és megkért, vigyem haza és otthon igyuk majd meg családi körben.

Amikor újra búcsúzkodni kezdtünk – talán nem véletlenül eszembe jutott, hogy Gyurka Bácsinak – többek között - van a borról és a barátságról is egy írása. Mondhattam volna egyszerűen, ahogyan a nagyok szokták, hogy „felötlött bennem az alábbi idézet”, de nem, én akkor nem tudtam idézni azokat a sorokat, amelyek most idekívánkoznak, csak a létükről tudtam. Megkerestem hát és ideillesztem őket, méltóbb befejezést úgysem találhatnék kissé hosszúra sikeredett beszámolómnak. Íme:

Csávossy György:

„Szeresd a bort, mert a barátság itala. Szeretetet és melegséget csepegtet szívedbe, megértést, de ha kell, megbocsátást is. Szeresd a bort, benne rejlik a hosszú élet titka. Testnek és léleknek istenáldotta orvossága. Gyógyítja a bánatot, a keserű csalódások sebeit, de testet építő, vért és szívet frissítő, balzsam erejű táplálék is. Élet vize, az örök fiatalságé”.

Ózd, 2010. július

Csuták János