Ó mily szép volt a szemed nekem
lenyugvó nap vetületében,
elmúló fények tükröződtek,
csillagok gyúltak ki szívemben.

Kora ősz osont a fák alatt,
koszálló vadszelek fújtattak,
avar kupacában turkáltak,
takart minket bíborvarázslat.

Az útra ráborult az este,
vakított a sötétség benne,
kezed az én kezem kereste,
matrózcsomóként ragadt össze.

Szerelem lopózkodott bennem,  
bátorította holdnak fénye,
segítette az erdő csendje,
fázós őszi szél, mi terelte.

A hold ráérősen érkezett,
keleten szerelmesen ébredt,
mártózott szemednek fényében,
s éreztem behatol szívemben.

A fény játszott ott a fák között,
arcodra rózsapír költözött,
születő vágyakkal körbefont,
s a vágyakat kileste a hold.

Fent fényes csillag, lent két szemed,
s én éreztem mindenem remeg,
remegésem karjaidba veszett,
csókjaidban lelkem temetkezett.

Csend volt, s béke honolt énbennem,
természet szépsége átölelt,
ezüstfényben lebegő fákról
alászállt az izzó szerelem.

Bagoly huhogott mesze távol,
csend ült az erdei világon,
szerelem építette fészkét,
hozta létünk időtlenségét.
25.09.2012