Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Szeretettel Szibériából
Szeretettel Szibériából
Csak egy homályos fénykép emlékeztette édesapjára. Mama
sokat mesélt róla, amit ő a hétéves kislányok türelmetlenségével hallgatott.
Pont egy hetes volt, mikor indult a vonat, vitte apját a háborúba. Anyja egy
tollpárnába csavarta, úgy szaladtak ki az állomásra, hogy apja vethessen rá egy
pillantást az induló vonat ablakából.
Apa úri szabó volt, az agyonfogdosott fényképről elegáns
férfi nézett vissza nyúlszőr kalapja alól. A háború utolsó évében esett
fogságba. Eleinte nem jött hír felőle, aztán megérkeztek az első levelek,
Szibériából. Apa
egy bányában dolgozott, nagy hegyek lábánál. Vállas ember volt, mikor bevonult,
a NAC-ban futballozott, de a bánya megette az embereket. Szenet meg köveket
hoztak fel a föld alól, így mondta Mama. Sokan betegek lettek és
meghaltak.
Öt éves lehetett, mikor elmaradtak a levelek.
Emlékszik, Mama milyen sokat sírt. Aztán húsvétra jött egy levél, idegen
írással, benne tábori lapra lerajzolva egy sovány, szakállas arc, Krisztus-arc.
Apa nagy betegségből lábadozott, de már jól van, csókoltatja az ő kicsi lányát.
Ez te vagy, ölelte át Mama könnyes szemmel, mert minden alkalommal felolvasta a
levelet, amit kaptak. Ha nem jött új, akkor a régieket, minden este.
Tífuszt kapott apa, mint a táborban olyan sokan, de ő túlélte,
mert a bánya igazgatója kiemelte a munkások közül, mikor megtudta, hogy szabó.
Neki varrt ezután és az segített rajta, mikor beteg lett.
Mama ezután kétszer annyit imádkozott, hálát adva istennek
és az ismeretlen jótevőnek, aki ott a messzi idegenben felkarolta az urát.
Jöttek, jövögettek a tábori lapok, aztán egyszer csak megindultak hazafelé a
foglyok is. Csak apa nem jött, pedig Mama eleinte mindig kiszaladt az
állomásra, ha kelet felöl vonat jött.
Aztán egy nap idegen bácsi zörgetett. Ő a konyhában rajzolt,
míg Mama beszélgetett vele. Sokat mesélt az ismeretlen, aki egy helyen lakott
apával, barakkban. A bányáról, a hidegről, a tetvekről, a szúnyogokról és a
betegségekről. Meg a bányaigazgató szőke titkárnőjéről, aki beleszerelmesedett
apukába, míg az varrta az öltönyöket a végszámra begyűjtött angol szövetekből. Gyúlá, Gyúlúská, kérlelte szép szóval,
maradjon vele, a házasság kiváltja a hadifogságból, beköltöznek majd a városba
és lesz szép életük.
Nem azért mondom, de ne várja haza, búcsúzott az idegen, míg
kalapját vette.
Akkor Mama elment a jósnőhöz, a szomszéd utcába, ő meg ott
ült mellettük egy billegős széken. Cigánykártyát vetett Zabi Juli. Azt mondta,
valaki nagy szeretettel gondol rád egy hideg, messzi helyről, talán Szibéria,
nézett Mamára fejcsóválva. Nagy betegséget látok, meg egy szőke asszonyt, aki
szívszerelemmel akadályoz, mondta Zabi Juli, és Mama tíz tojást adott neki
fizetségül.
Utána sokat eljártak templomba, még többet, mint azelőtt.
Mama mindenüvé vitte őt magával, mióta egyszer egy katona hazáig kergette.
Már jól benne jártak a decemberben, mikor egy nap bekopogott
Macelka Nusi, a házinéni, hogy Mama menjen ki, mert egy szakállas, veres ember
keresi, de ő nem bánná, ha nem engedné be a házba, mert mocskos nagyon a
ruhája, még tetves is lehet.
Aztán együtt jöttek be, tényleg koszos volt a veres ember,
de Mama sírva lógott a nyakában, és mint egy bolond hajtogatta, megjött apukád,
megjött apukád.
Félt tőle. Idegenkedve tűrte, hogy a haját simogassa, nem
merte magához ölelni, nehogy tetűt kapjon tőle. Vézna volt, sápadt és büdös.
Ott fürdött le a szobában a nagy lavórból, addig őt elküldte Mama a boltba a
kenyérjeggyel.
Mire visszaért, a csúnya ember átöltözött, lötyögött rajta a
nadrág meg a nagykabát. Csak a veres szakállát nem tudta levágni, nem volt
borotvája.
Most elmentek apukával a nagymamáék, had örüljenek ők is,
hogy megjött a fiúk, mondta az anyja. Villamossal mentek, igazgatta rajta Mama
a kabátot, mert hideg van.
Elindultak. Azért sem fogta meg a szakállas kezét. Mire a
megállóhoz értek, becsörömpölt a villamos. Elhúzódott a veres embertől és
tűnődve támasztotta homlokát a hideg üveghez. Úgy érezte, becsapták. Az ő
apukája hős, igazi katona és kalapot is hord. Ez meg itt sovány, büdös és veres
szakálla van.
Megmerevedett, mikor megérezte az ölelő karokat. Te nem vagy
az én apukám, az én apukám hős és igazi katona, rikácsolta, és fröcskölő nyála
elkeveredett a veres ember könnyeivel.
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba December 12, 2011, 9:15pm
-
Ilyen schizofrén állapot a háború, s a sebek az emberek lelkében, ameddig élnek ott maradnak, és átadják a fájdalmat leszármatottaiknak, akik tovább viselik a lelkisebek fájdalmát. Jó, hogy leírtad, így könnyebb feldolgozni, segítenek ez értő válaszok. Ürdv:Szabolcs
-
Hozzászólt Dr. Bányai Erzsébet December 10, 2011, 1:20am
-
Az én édesapám még az első világháborúban volt, fiatalon vitték el.
A fronton tüdőlövést kapott, kórházba került és utána Szibériába volt fogságba 4 évig.
Orosz gazdánál dolgozott, azt mondta hogy szerették a magyarokat mert azok dolgosak,becsületesek voltak. Utána jött haza, lett is belőle nagy kalamajka, mert a testvérek már elosztották a vagyont.
Köszönöm Katalin, hogy olvashattalak.
-
Hozzászólt Szilágyi Perjési Katalin November 30, 2011, 10:01pm
-
Én köszönöm, hogy olvastatok!
-
Hozzászólt Halász Gizka November 30, 2011, 7:53pm
-
Az én édesapám is leventeként jutott a háborúba, szerencsére, már csak a legvégén. Két környékbéli bajtársával gyalog jött haza a német frontról, A hadifogságot sikerült elkerülnie: az oroszok elől bujkáltak, az amerikaiak meg csak legyintettek a csontsovány, ijedt gyerek-katonákat látva.
Poszttraumás kutatások szerint 100 fegyveresből kettő céloz az ellenfél katonájára, a többit meggátolja a lelkiismerete, ha lőni muszáj, akkor tudatosan mellélő.
Mennyire más az elképzelés a háborúról , a katonától, a hősről és mennyire más a valóság ... de talán sokkal emberibb.
Köszönöm Kató, hogy olvashattalak!
-
Hozzászólt Kenesei Aurélia November 30, 2011, 5:06pm
-
De nagyon szépen megírtad.Fájó és szomorú s nincs feloldozás a végén sem.Hány meg hány ember élhette le úgy az életét,hogy a háború okozta seb soha nem gyógyult be.A szomorú,hogy a gyermekek is szenvedtek ettől egy életen át.Úgy írtál ismét,hogy pillanatról pillanatra még az érzéseket is átéltem ahogy elolvastam.Még a veres szakáll szagát is érezni véltem. Szeretem az írásaid! -köszönöm!
-
Hozzászólt Csergő Katalin November 28, 2011, 4:56pm
-
Más, és mégis ismerős,amit én tíz éves koromban megéltem,amikor Apám gyalogosan hazaérkezett a háború végén, Dunántúlról az érmelléki Szalacsra.Soványan,elrongyolódott ruhában,koszosan jött meg,de nem esett fogságba.Istennek legyen hála érte!
Tetszett az írásod Katalin!Köszönet érte.
-
Hozzászólt Koppányi Zsuzsanna November 28, 2011, 3:27pm
-
Apukám Németországban volt amerikai fogságban. Elég jól bántak velük. Gyalog jöttek haza lefogyva, betegen. Őt nem várta itt senki... Mégse ment haza Erdélybe. Leventekorú volt, amikor kivitték, katonai középiskolába járt, itt Magyarországon. Azt hiszem, otthon katonaszökevénynek számított volna. A történet azért nem került a családi "legendáriumba", mert csak egyszer mesélte el, öregkorában.
És vajon a többi hazatérő mit talált otthon? Én csak Móra Ferenc Ének a búzamezőkről c. regényében olvastam, hogy próbáltak magukra találni a szétszakított családok.
-
-
A történet szereplői sajnos valósak,édesanyám sokáig szenvedett a lelki fájdalomtól,hogy édesapját milyen nehezen fogadta el.Arról nem is beszélve,milyen lelki és testi sebeket hordozott élete végéig nagyapám.
-
Hozzászólt Ozsváth Sándor November 28, 2011, 1:48pm
-
Az édesapám ellenkező irányban, nyugati hadifogságban volt, a nagybátyám meg a SZU vendégszeretetét "élvezte". Úgy látszik, nem sok magyar család van, ki ilyes élményekből kimaradt!
Még a '60-as évek közepén is láttam hazatérő hadifoglyokat. Sosem felejtem el az a Szibériából megtért atyánkfiát, aki a mátészalkai állomáson, hat dobozgitárral meg egy kis katonazsákkal (ez volt minden megspórolt vagyona 45-óta!) várakozott az utolsó átszállásra. Sokszor gondoltam rá: Vajon hogy fogadták odahaza?
-
-
Szomorú történet, a vége is szomorú. Így dúlta szét a családokat a háború.
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz