A napokban hallottam az örvendetes hírt, hogy Maconkán új Szent István szobrot avattak, Mivel gyakran járok arra, megnéztem, igazán megtetszett, és jó érzéssel töltött el. Méltó helyen van,a középkori templom mllett.

Ennek apropóján jutott eszembe egy másik szobor avatás, melynek főszereplője szintén első Királyunk volt, a helyszíne pedig Enyedszentkirály, a kis falu a Marfos partján, Nagyenyeddel szemben. A Tisztelt Társaság utólagos engedelmével közzé teszem itt azt a beszédet, amit akkor, 2014. aug 17-én mondtam el az ünnepi alkalommal. Lehet, hogy korábban, akkor kellett volna, de hát, ami késik,nem múlik. Megppróbálok pár képet is mellékelni, remélem, sikerül.
Isten áldjon mindannyiunkat!

ÍME A BESZÉD:

Kedves Nagytiszteletű Esperes Úr, Tiszteletes Urak, Elnök Úr, kedves Gyülekezet, kedves Testvéreim!

Szeretettel köszöntök mindenkit, aki a mai napon eljött ide, Enyedszentkirály Református Templomába, hogy tanúja, részese legyen egy, a település életében mostanában valószínűleg szokatlan eseménynek, egy szobor-avatási szertartásnak. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miért, és hogyan került ide ez a szobor, amelyről hamarosan lehull majd a lepel, és mit akar jelenteni, mondani azoknak, akik ezután valamilyen formában gyakran találkoznak majd vele.

Nem biztos, hogy erre a kérdésre teljes egészében tudok válaszolni, de úgy gondolom, a válaszadást nekem kell elkezdeni.

Először talán egy rövid bemutatkozás: Csuták Jánosnak hívnak, apai ágon ide, Szentkirályra vezetnek a gyökereim. Jelenleg Magyarországon élek, és a családommal jöttünk most el ide, ahol az itteni unokatestvérek népes körének köszönhetően mintegy folytatódik, kiteljesedik a nagycsalád.

Ennek a kötődésnek köszönhetően gyakori látogató vagyok a környéken, sőt, rendszeresen hozok baráti társaságokat is ide, hogy ismerjék meg Erdélynek ezt a részét (is), ahol a magyarság, sajnos, ma már kisebbségben, szórványban él.

Szórványvidék. Tudom, nyomasztó kifejezés, és nagyon általános, de sok mindent elmond, és sok más mellett van egy speciális jellemzője, amit talán úgy összegezhetnénk, hogy Erdélynek ez a része sajnos még mindig nem annyira divatos a magyarországi látogatók körében, mint azok az erdélyi területek, ahol a magyar nyelvvel könnyebben tudnak boldogulni. Pedig, úgy gondolom, e vidékek ismerete hiányában, hiába jár valaki rendszeresen Erdélybe, nem tudja, nem fogja azt teljes egészében megismerni. Ezért is invitáltam én azokat a kisebb-nagyobb társaságokat, akiket az elmúlt években Erdélybe vezettem, erre a környékre, ill. ezen a vidéken keresztül más, hasonló erdélyi tájakra. Ilyenkor természetesen rendszeresen meglátogattuk Szentkirályt is.

A legutóbbi látogatás alkalmával, amikor az Európai Borlovagrend egy kis csapatát hívtam egy erdélyi bortúrára, egy sajátos istentiszteleten vehettünk részt Szentkirály templomában, ahol két, azonos nevű lelkipásztor, apa és fia, a két Ladányi Sándor üdvözölt bennünket, hála Istennek többünket már visszatérő kedves vendégnek titulálva. Ezen alkalommal idősebb Ladányi Tiszteletes Úr ismertette előttünk Szentkirály történetét, a tőle megszokott színes előadói stílusban, melyből kisugárzott ennek a településnek, az itt élő embereknek a szeretete, a hozzájuk való ragaszkodás. Ennek során elmondta, hogy Szentkirály a nevét első királyunkról, Istvánról kapta, akit László király idejében, éppen az ő kezdeményezésére és közbenjárására avattak szentté, és így lett akkor első királyunk, István „a” Szent Király. A Magyar Királyság területén aztán nagyon sok település, köztük a mienk is, amely ebben a korban érte el fejlődésének azt a fokát, hogy már nevet kellett kapnia, vagy választani magának, erről a szent királyról vette a nevét, így, egybeírva: Szentkirály, ill. egy 1256-os oklevél szerint, az akkori írásmódnak megfelelően ZENTHKYRAL.

És most szeretnék pontosan idézni a Tiszteletes Úr mondataiból, annak érdekében, hogy a feltett kérdésre: hogyan és miért került ide ez a szobor, kapjunk egyféle választ.

Íme, az idézett mondat: „Nem adott ez a falu az országnak sem híres hadvezért, sem nagy költőt, vagy tudóst, csak tisztességes embereket, akik, ha kellett megfogták az eke szarvát, vetettek, arattak, hogy kenyeret tegyenek a családjuk asztalára, de ha kellett kiegyenesítették a kaszát, megfogták a fejsze nyelét, hogy az ellenségtől, a tolvajoktól megvédjék a településüket.”

Meghallván a Tiszteletes Úrnak a falu történetéről szóló előadását, és különösen ezt a kiragadott mondatot, valami elkezdett motoszkálni az agyamban, a következőképpen. Az egykoron itt élt emberek első királyunkat tartották méltónak arra, hogy róla a közösségüket, a településüket elnevezzék. Ez a név aztán a történelem során eddig soha nem változott meg, hiszen bármilyen nyelven kellett is azt mondani - Szentkirály, Königsdorf, vagy Sincrai -, a jelentése ugyanaz maradt. Ha csak ezt a hét-nyolcszáz évet nézzük, a falu hű maradt ősei névválasztásához, ami elegendő indok lehet arra, hogy a névadónak emléket állítsunk, lehetőleg olyat, amely segít ennek a folytonosságnak, ennek a kitartásnak a jövőbeni megtartásában is. Igen, de miért csak az úgynevezett „nagy emberek”-nek kell emléket állítani? A nagyok nagysága mindig a névtelenek vállán nyugszik, azokén, akik megfogják az ekeszarvát, vetnek, aratnak, hogy kenyeret adjanak a családjuknak. Ezzel ők a nagy személy nagyságának a részévé válnak, megérdemlik hát, hogy – még, ha névtelenül is – emléket állítsunk nekik is, úgy, mint névvel ismert nagyjainknak.

Megszületett az elképzelés, hogyan lehetne Szentkirálynak egy olyan jelképet kialakítani, amely megmutatja ősi eredetét, ugyanakkor kifejezi az itt élő emberek mindennapi dolgosságát. Remélem, a lepel lehullása után ezt látjuk majd abban az alkotásban, ami egy híres felvidéki fafaragó népművész, aki egyébként többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti-keresztjének is a tulajdonosa, Igó Aladár bácsi vésőjének, azaz keze munkájának nyomán született meg. Aladár bácsi 83 éves, ezért nem vállalkozott arra, hogy eljöjjön ma közénk.

Az általam gondolatban megkomponált és Aladár bácsi által fába vésett szobor fő alakja a Szent Királyt, Istvánt ábrázolja, kezében hatalmi jelvényekkel. Fején a magyar Szent Korona látható, az a korona, ami fizikailag ugyan soha nem lehetett az Ő fején, mert azt őutána párszáz évvel készítették. Ez a korona mégis elválaszthatatlan Istvántól, mert, mint a magyar Szent Korona, a kárpát-medencei egység, az István Király által, az Ő eredeti célkitűzéseinek megfelelően megteremtett egység kifejezője, megtestesítője, továbbvivője.

István a fiához, Imre herceghez írt Intelmeiben, figyelmeztetve fiát arra, hogy az idegeneket fogadja be – többek között – a következőket mondja:

„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Nem más ez, mint egy arra való felszólítás, hogy a Kárpát-medence népeit, megtartva azok nyelvét és szokásait, birodalmában foglalja egységbe. István, mint bölcs uralkodó, nem mondta azt, hogy olvaszd őket saját népedbe!

Ugyanezt mondja a Szent Korona-tan is. Anélkül, hogy ebbe a sokszor vitatott elméletbe mélyebben belemennék, egy momentumát szeretném kiemelni:

A Szent Korona egységesíti a Kárpát-medence népeit, egyenként, személyesen.  A Szent Koronának tagja a politikai magyar nemzet valamennyi egyéne (beleértve a nemzetiségeket azaz hungarusokat is), valamint a Szent Korona területe, azaz az ország földje…

A Szent Korona tehát egységesíti, vagyis nem asszimilálja, beolvasztja, hanem egyenlő jogokkal meghagyva, élni hagyja a népeket, a népeit!

Megítélésem szerint ezek a gondolatok, különösen az Intelmekben megfogalmazottak, mai is elgondolkodtatóak, és bár a történelem során sokszor fordult a kocka, minden uralkodó rendszernek célszerű felismerni, amit István már ezer esztendővel ezelőtt felismert: „…az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”

Emlékeztessen ez a szobor mindenkit erre az intelemre, azzal a bizakodással, hogy annak igazságát a mai viszonyokban is érvényesíteni lehet és kell. És akkor a mára kisebbségbe csonkult népet nem ellenségnek, nem elnyomni, beolvasztani való tömegnek kell majd tekinteni a Kárpát-medencében kialakított új, legalább is történelmi távlatokban nézve új országokban, hanem ez a kisebbség az illető országok többségi nemzeteit gazdagító, azok kultúráját színesítő, erejét, nagyságát fokozó, értékes népcsoport lesz. A jelenlegi határok tényleges eltűnésével pedig reménykedhetünk a Zágrábtól Munkácsig, Trencséntől Brassóig évszázadok óta egymás mellett élő nemzetek barátságának  fel-, esetleg újraéledésében. Az együtt élő nemzetek egymást gazdagítása pedig nem más, mint ami a Szent Koronát viselő Szent Király eszméje volt az államalapítás idején.

Visszatérve Ladányi Tiszteletes Úr idézetére, a szobor alján annak a népnek egy tagja látható az eke után, amelyik itt letelepedett, itt élt a történelem során. Az elgondolás és a szobrász vésője nyomán ez a parasztember az eke szarvát fogja az ökörfogat mögött. Fogja az eke szarvát meggörnyedve, a saját élete, vagy, ha elvonatkoztatunk, a saját népe ezeréves szenvedésének terhei alatt. De fogja az eke szarvát keményen, és szánt, forgatja a földet, hogy előkészítse a talajt a vetéshez.

Kedves Gyülekezet!

Jóllehet, utána vagyunk az aratásnak, és érezzük az új kenyérnek nemcsak az illatát, hanem a hangulatát, békéjét is, véleményem szerint mégis a szántás az egyik legreményteljesebb munka, amit a parasztember végezhet. Amikor az ember szánt, egyben tervez is: tervezi, hogy mit vet majd a megforgatott földbe, ezzel tervezi a jövőt, és aki a jövőt tervezi, azt csak reménnyel teli teheti. A szántással egyidőben tehát az ember vet, ugyanis a reményt már ekkor elveti. A remény a jövőbe való tekintés legfőbb vezérlője, mondhatnánk, a hitnek a kistestvére. Amíg ez a kettő él, együtt élteti a reménykedőt, a hívőt is. És ha ők ketten találkoznak a harmadik testvérükkel, a szeretettel, hárman csodákra lehetnek képesek. Ez a csoda éltette máig a Szent Királlyal idetelepült népet, és bízzunk benne, hogy ez a csoda továbbra is megsegíti azokat, akik a fenti három testvér, a Hit, Remény és Szeretet szellemiségében élnek, gondolkodnak. Persze, tudjuk, csodák nincsenek, csak Isten akarata van. De bízom benne, hogy a hitben és szeretetben élő népét Isten a remény beteljesítésével jutalmazza majd meg.

Kedves Ünneplő Közönség!

Ezeket a gondolatokat tartottam szükségesnek itt Önökkel megosztani, amelyek a szobor megkomponálásakor először csíraként jelentkeztek, majd az elkészülte során, amit időről időre figyelemmel követhettem, szinte elemezhettem, kiteljesedtek.

Itt kell köszönetet mondanom Igó Aladár fafaragó művésznek, aki ezeket a gondolatokat belefaragta a fába, vagy ahogyan Hajdu Gábor barátom mondta, „nem kellett abba belefaragni, mert benne voltak, csak a felesleges szilánkokat kellett róluk lefaragni”.

És, ha már megemlítettem, szintén köszönetet kell mondanom barátomnak Bánréve település polgármesterének, Hajdu Gábor Józsefnek, aki minden vonatkozásban nagy segítségemre volt e szobor létrejöttében, kezdve attól, hogy megismertetett a művész úrral, végig figyelemmel kísérte a mű elkészülését, járt velem konzultálni a faragás különböző stádiumaiban, mind máig, az avatás napjáig. Itt van ő is közöttünk, és most hadd szólítsam ide magam mellé, hogy köszönthesse Önöket, szóljon az ünneplő közönséghez, és elmondhassa, miért, hogyan vált ő is a szobor adományozójává.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

2014. aug. 17.