Mostanáig nem tudtam, mikor van Nicolae Ceausescu születésnapja.
Pedig sok éven át kellett naponta látnom a portréját, az otrombán retusált fényképet, amely ott lógott a tábla fölött, minden romániai iskola valamennyi osztálytermében. Őt láttam, ha újságot vettem a kezembe, ha bekapcsoltam a tévét. Őmiatta dideregtem az út szélén, a többi iskolással együtt, a novemberi vadászidényben, amikor arra járt.
De soha nem gondoltam arra, hogy egy ilyennek is van születésnapja.
Alig néhány hete tudom, mégpedig a rokonától, Emil Barbulescu-tól, aki telekürtölte a sajtót szoborállítási tervével.
Az ám, még a francia hírügynökség is interjút kért tőle az ügyben!
Scornicesti-ről sem tudtam egyebet mostanáig, mint azt, hogy Ceausescu szülőhelye. Most már azt is tudom, hogy 13 faluból rakták össze ezt a mesterséges „várost”, amelynek circa 13 ezer lakója a jelek szerint még mindig valamiféle hálával gondol a település nagy szülöttére. Bizonyára így lehet, ha senki nem tiltakozik az ellen, hogy húsz évvel a fordulat után, a főtéren felállítsák a néhai diktátor mellszobrát a jeles születésnapon, január 26-án.
Szép szobor lesz, mi több, méretes! - ecseteli büszkén a rokon, aki azzal is elhenceg, hogy egy Franciaországban élő román szobrász már dolgozik élete minden bizonnyal leghírhedtebb alkotásán. Ha pedig a bukaresti hatóságok megtagadják az engedélyt, legfeljebb magánterületen, egy udvarban mosolyog majd hű népére a nagy vezér, úgy három méter magasból.
Ezek után hihetőbbnek tűnik az a városi legenda, amely szerint Kelet – Romániában létezik egy település, amelynek lakói 1989 decemberében átaludták a fordulat napjait. Áram és posta nélkül, tévé, rádió és újság híján csak tova januárban értesültek a változásról…
…Nem lehetett nem gondolni sűrűn azokra a napokra, hetekre mostanában. Még akkor is, ha a kerek évfordulót enyhén szólva zárójelbe tette az elnökválasztás és a kormányválság körüli hacacáré Romániában.
Ami Temesváron történt december 16 és 22 között, az nemesen tisztának és egyértelműnek tűnik még ma is.
Ami viszont a házaspár megfutamodása utáni káoszt illeti, kételyt kételyre halmozva próbálok összerakni valamit, a lehetséges forgatókönyvek alapján.
Egyik biztos támpontnak vélem a televíziót, amely akkor a manipuláció legfőbb eszköze volt. A képlet egyszerű: a hazug és nézhetetlen korszak után, egyik pillanatról a másikra olyasmi öntötte el a képernyőt, amiről álmodni sem mertünk. Ráadásul egy olyan lélektani pillanatban, amikor a csodával egyenértékű eseményeket éltünk meg…hogyisne hittünk volna el mindent, amit akkor láttunk és hallottunk, hiszen rövid időre naivvá és gyanútlanná lettünk a történelmi erővel ránkzúduló szabadság érzésétől!
Egy mozzanat, a teljesség igénye nélkül : december 22-én, a négyes stúdióban, a szocreál giccsparádéba illő tolongásban, a kellő pillanatban tűnt fel Victor Atanasie Stanculescu. Csakhamar valódi tábornoki attitűddel intézkedett, üzent a képernyőről, tagja lett a Nemzeti Megmentési Frontnak, és ott láthattuk a Ceausescuékat virtuóz gyorsasággal kivégeztető társaságban is
Mindezt alig egy héttel azután, hogy Temesváron megtapasztalhattuk, milyen az, amikor fegyvertelen emberek esnek össze holtan a saját országuk katonái által leadott lövésektől.
A fegyveres megtorlást Temesváron a Ceausescu által odavezényelt „mesterhármas” (Stanculescu, Chitac és Gusa) irányította. És homályosan úgy emlékszem, mintha erről már akkor is tudtunk volna valamit, amikor a begipszelt lábú tábornok, későbbi miniszter (!) ott parádézott a képernyőn.
Ha máskor nem, akkor kellett volna gyanút fognunk, azt hiszem.
Vagy legkésőbb januárban, amikor a „terroristák” körül szőtt mendemondák megmagyarázhatatlan gyorsasággal megszűntek. Mintha nem is lettek volna. Győztünk, a hadsereg kitett magáért, az ellenségről pedig szó ne essék!
Ma sem tudjuk, ki harcolt ki ellen és miért, a házaspár bukása utáni napokban. Minek, kinek kellett a sok értelmetlen emberáladozat.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága nemrég elmarasztalta Romániát a 89-es eseményekhez fűződő perek lassúsága miatt. (Stanculescuék ellen 1997-ben emeltek vádat, a legfelsőbb ítélet pedig csak tavaly született meg.) A román állam köteles kártérítést fizetni az áldozatok hozzátartozóinak.
Sovány vigasz. És aligha csillapítja a jogos felháborodást, amelyet a marosvásárhelyi polgármester kezdeményezése váltott ki, húsz évvel a temesvári sortüzek után.
Vajon sikerül-e megakadályozni, hogy Marosvásárhelyen szobrot állítsanak a tűzparancsot kiadó egyik tábornoknak, Stefan Gusa-nak?
Hiszem, hogy igen.
Mert ez nagyon fontos volna.
Scornicesti-re úgysem járok.