Kucsera Jenő a Maros Mallban

 1942. május 27-én született. Első fényképezőgépét 13 éves korában kapta ajándékba édesanyjától a születésnapjára. A Marosvásárhelyi Fotóklub tagjaként 1980-tól rendszeresen részt vesz hazai és külföldi kiállításokon, ahol időnként díjazzák képeit. 1985-től tagja a Román Fotóművész szövetségnek (AAFR). Témavilága változó, a portrétól a szoció-fotón át az aktig mindent fényképez. Képeiben tükröződik humoros beállítottsága is. Részt vett számos alkotótáborban, idehaza és külhonban is.  2001-től a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (az AFIAP) művésze. 1996-tól sikeresen vezette a Fotóklub Várgalériáját.

 – Nincs igazán sok egyéni kiállításom, mondja. Így, hetven évesen a tizenötödiknél tart csupán. – Az ifjúkorom igencsak nehéz volt – meséli –, mivel apám 14  éves koromban meghalt, az anyám beteg volt, én pedig 15 évesen bekerültem a vasöntödébe, mint akkor mondták: hogy legyen kenyér a kezembe’. Aztán én úgy odaragadtam, hogy onnan is jöttem nyugdíjba, pedig nem szerettem, mucskos és nehéz munka volt. Talán ennek ellensúlyozásaként fotóztam, kerestem a szépet, a jót –, és a fotózás meg az olvasás volt az, ami egyensúlyban tartotta a mérleget.

– Hogy miért épp a fotó? Hát talán ennek is van magyarázata. Mivel rajzolni annyira nem tudok, hogy két egyforma vonalat sem tudok húzni, hát az általam látott dolgokat csak így tudtam megörökíteni, hogy aztán másokkal is megoszthassam. Sok-sok öröm és lelki gyönyör forrása volt számomra a fényképezés. Persze az 'ántivilágban' óvatosnak kellett lenni, hiszen mindenki gyanús volt, különösen az, aki fotós masinával ólálkodott valahol. Úgy látszik, nem voltam eléggé körültekintő, mert egyszer a szekut is megjártam, egy másik alkalommal pedig házkutatást tartottak lakásomon az illetékes elvtársak.

Kucsera Jenő 1978-ban került a fotóklubba, és ez a közösség érlelte tudatos fotóssá. Marx József, azaz Jóska bácsi, ahogy mindenki nevezte, volt az első példaképe, mind művészetében, mind emberségében. És voltak még olyan társak a fotóklubban, akikre fel lehetett nézni, akiktől lehetett tanulni. – Sokszor ma is elismétlem – magyarázza –, hogy a fotóklub, az nem iskola, nem fotótanfolyam; de aki odafigyel a “nagyokra”, akinek van egy kis tehetsége, szeme –: megkülönböztetni a művészit a tömegképektől –, abból idővel jó fotós válhat.

Felsorolni sem lehetne azokat a kedves emlékeket, melyek az évek során felhalmozódtak. Hosszú fotós kirándulások, köztük akt-alkotótáborok is, ahol két három, szebbnél szebb aktmodellel járták be a szebbnél szebb tájakat. Sok jó barátra, ismerősre tett szert az évek során.

Amikor valamiféle művészeti hitvallást, ars poétikát próbálok kicsiholni belőle, Kucsera Jenő így beszél:

– Van egy mondás, amely szerint, aki fotózik, annak többet nyújt az élet. A fotózás egy izgalmas hobbi, még most, a digitális technika korában is; arra hajlamosít, hogy keressük a szépet, és azt másoknak is megmutassuk, hiszen nagyon kevés az olyan ember, aki csak önmagának fényképez. (Pedig nincs unalmasabb annál, mint mikor vendégségbe érkezel valahova, és valósággal öledbe tuszkolják a vaskos családi fotóalbumot.)

Visszatérve a saját portájára, jelesen arra, hogy elrúgta már a hetvenet, csodálkozva jelenti ki: egészen valószerűtlen.

– Néhány éve még nem hittem volna, hogy ezt is megérem. Minden ellenkező vélemény ellenére: az öregség nem kellemes dolog, de elkerülhetetlen –, ha nem halt meg fiatalon az ember. Az öregséggel járó kellemetlenségek mellé még hozzájönnek az anyagi gondok, a naponta háromszori apró tabletták bevétele, stb., stb.

Egyik nagy álma –, hogy képeit album formájában is a tisztelt publikum elé bocsáthassa  –, anyagi meg egyéb gondok miatt nem valósulhatott meg.

Az utóbbi két esztendő termése viszont igen gazdag. Ezalatt készülhett el néhány jelentős képe. A marosvásárhelyi Várgaléria megszűnésével, melynek hűséges őre és vezetője volt, ezzel a kényszerszünettel: voltaképpen

időt nyert, huzamosabban hódolhatott kedves szenvedélyének, a fotózásnak.

– A kiállítást a 70 évem tiszteletére rendezem, tehát úgy gondoltam, hogy 70 képet állítok ki, 90 százalékban az utobbi két–három év termését. Kedvenceim a portrék, azokból van több, de vannak tájak, fotóesszék, meg egy-két próbálozásom az absztrakt műfajban is. Nagyrészt színes képek, oldva a sort egy-egy fekete fehérrel.

És a továbbiakban most arra gondolok: nem az a fontos, hogy még mennyi van hátra (habár az sem mellékes), hanem arra, hogy ami hátra van, azt igyekezzem tartalmasan eltölteni – fejezi be vallomását ez a konok kitartású, mindig-derűs ember.

A 'hetvenkedő' Kucsera Jenő humoros beállítottságára mi sem jellemzőbb, mint a meghívó, amelyet a médiában közzétett, illetve elküldött az ismerősöknek, barátoknak. Az pedig úgy szól, hogy július 3-án, kedden 18, vagyis délután hat órára várja az érdeklődőket jubiláló fotótárlatára, mégpedig a Maros Mall földszinti művészeti galériájába. Szó szerint idézem: “Köszöntőt mond Kucsera Jenő. A kiállítást megnyitja Kucsera Jenő. Szponzor Kucsera Jenő.”

És talán a magasságos Fennvaló; aki adjon Jenő barátunknak acélos egészséget, s hozzá továbbra is fiatalos, jó kedélyt –, mert tájainkon időtlen idők óta ez az egyik jól bevált védekezési mód a rossz idők gonosz mordulásai ellen.

Ahogy azt a patikusok vallották régente: Probatum est.                              

(Fotóiból megtekinthető néhány a honlapján is. Elég, ha beírjuk a nevét a keresőbe, azonnal előjönnek.)