Amikor gyerek voltam, a jó ég tudja miért, mindig azt akartam tenni és tudni, amit a bátyám. Ha arra volt szükség, kissé fájó szívvel, de feláldoztam a kisházamból a csipketerítőt halászhálónak, csak részese lehessek valaminek, aminek ő is. Ha a fiúk fociztak, akkor én is azt akartam, ha mást nem bírtam, beálltam a kapuba védeni, ha onnan kikergettek, mert már vészesen sok kezdett lenni a gól és egy erősebbet, azaz egy fiút állítottak a helyemre, akkor a partjelzőt játszottam, ha kellett, ha nem. Be is csapódott egyszer a gyomromba egy foci akkora erővel, mint egy félmázsás bomba! Legalábbis nekem akkor úgy tűnt, s igen örültem annak, hogy nem kell megszólalni, mert levegő még befele se jött, nemhogy hang tudta volna elhagyni a torkomat. Ha meg a barátaival együtt nekiállt a Napsugárban közölt játéktervek formába öntésének, én voltam a futár, meg a kulimunkás. Én loptam ki a nagyollót a házból a sárkányvagdosáshoz, amit különben sose volt szabad kivinni az udvarra, nehogy elszórjuk valamerre, s megrozsdázzon, mire keresni kezdjük, én kevertem a csirizt a ragasztáshoz, én kunyeráltam hosszú madzagot a feleresztéshez, vagy rohantam lóhalálában a boltba öt méter pertligumit venni, hogy aztán az egészet őrülten koncentrálva zsilettel szétfejtsem, s én legyek titokban a legbüszkébb, amikor a hajót valóban méterekre vitte a vízen az összecsavart gumiszálakkal hajtott propeller. Naná! Az én gumim nélkül nem ment volna az sehova! A transzformátorokat is én tekercseltem hajszálvékony rézdrótból, minden réteget selyempapírral elválasztva, mert ahhoz másnak, úgy is mondhatnám, egy fiúnak sem volt türelme, hiszen én voltam az egyetlen lány a csapatban, de csak azért, mert a szüleim rábíztak a bátyámra, amíg dolgoztak. Egyébként engem is elkergettek volna messzire, mint a többi kistestvért, akik aztán csak távolról mertek leskelődni, de nekem így hivatalos státuszom volt. Azért szólalt meg csakis az én kezemben a kristálydetektoros rádió is, mert addig nem hagytam abba a keresést, amíg ki nem csaltam belőle három szótagot. S azt a piculáját!... a kolozsvári rádió szólalt meg magyarul. Valóságos diadalünnep volt. Ezzel a kitűzött cél teljesült, a fiúk félretették a kütyüt, azontúl már csak én próbálgattam új sikerélményt szerezni, de bevallom nektek, soha többé nem mentem semmire vele.

Közben telt az idő, a technika meg az élet egyebet is hozott elénk. A bátyám már valódi Horea rádiókat javított, mert azok igen érzékeny, de egyszerű jószágok voltak. Rádiószerelő ritkán jött ki a faluba, ő meg odafigyelt nagyon, amikor a mienket javította. A szerelő is Bálint lévén, minden feltett kérdésre kimerítően válaszolt. Történt egyszer, hogy egyedül voltam otthon, s egy magas, hajlotthátú fiatalasszony jött hozzánk. Mezítláb volt, a fersinge alól egyik oldalon egy ujjnyira kilátszott az ing, a fején hátrakötve a kendő, mert a mezőről jött, de útközben felvette otthon a rossz rádiót és elhozta a kötényébe takarva, hátha a bátyám meg tudná javítani. Napok óta nem lehet semmi állomást fogni vele, s már hiányzik, hiába csak nemrég vették. Azelőtt nem volt, akkor nem hiányzott, de ha már van, akkor jobb lenne, ha szólna. A Kossuth szól valamennyire, de nem lehet igazítani. Ehhez emlékeznünk kell arra, hogy azoknak a régi lámpás rádióknak még igazán nem voltak stabil állomásai, úgy kellett mindig tekergetve újra beállítani, mert elhangolódtak.  A mondottakból serdülő fejjel is rögtön átláttam, hogy mi lehet a baj: elszakadt a skálamadzag. Lebarmoltam a rádió hátát, fogtam a zsinórt, és összebogoztam. Ki is próbáltam, a Petőfit még éppen befogta, de tovább nem lehetett tekerni a bog miatt. Ezt mondtam is a néninek, hogy most csak így lehet megcsinálni, ha jön a szerelő, ki kell cseréltetni a skálamadzagot. Jaj, nem bánta ő a többi rádióadót, jó hogy ezek szólnak, s nagyon hálálkodott. Elővett valahonnan a fonákul kötött (hogy a színe ne kopjon) köténye alól öt lejt, neki csak ennyi van, mondta pirulva és szégyenkezve, de fogadjam el, mert az isten is megsegít. Dehogy akartam én elvenni azt az öt lejt. Egyenesen a kétségbeesés kerülgetett, hogy van olyan ember, akinek csak ennyi van. Azt is ide akarja adni mindenáron, pedig soha senkitől nem vesz el még a bátyám se pénzt, pedig nagyobb gubancokat is megold egy-egy rádión. Nem pénzért, kedvtelésből, még könyvet is vett, hogy jobban elboldoguljon. A néni minél szegényebb volt, annál erőszakosabb volt, s meg akarta fizetni a munkát. Nem érdekes, hogy mennyit dolgoztam vele, de ő nem tudta volna megcsinálni, az ura se mert volna hozzányúlni, most meg szól a rádió, nekik ez megéri. Hogy fog örülni András, ma este már hallgatni tudja. Nem is mondta neki, hogy meg akarja csináltatni, csak megpróbálta, hátha sikerül. Ők ugyan nem gazdagok, de a munkát nem várják el ingyen. Ők tudják. Az öt lejt otthagyta valahol, én már nem győztem szabadkozni, de ő ment is sebesen, mezítláb, nem fordult felém kihívóan odatartani a köténye zsebét, hogy lopva beletehessem az öt lejt. Én meg abban bíztam, hogy anyukám úgyis visszaadja majd valahogy azt a pénzt. Ő meg már a ház előtt újságolta nagy örömmel fűnek-fának, hogy megcsináltatta a rádiót, s milyen ügyes ez a kislány.

Ők tudják. Akik keményen dolgoznak, azok ismerik a munka értékét. A szegénynek nincs mása, csak a becsülete – írta Móricz is valamikor. Körülnézek most a társadalomban, s azt tapasztalom, de még a bőrömön is sokszor, hogy egyetlen milliomos se képes így viselkedni. Ha lehet, mindenki szégyentelenül a más munkáján akar meggazdagodni. A többieket becsapni, kijátszani, megkárosítani, ez most a menő. Vajon mije maradt a szegénynek? A mezítlábas néni, aki kétségek között, de elszántan fogta az öt lejt és elindult szerencsét próbálni, meghalt azóta, de az akkori hétköznapinak számító gesztusa ma megérne egy ódát.