A lólengés olimpiai döntője után, vasárnap még a tiszteletes úr is megemlékezett róla a kistemplomban. Kifelé jövet olyan sokan gratuláltak az aranyéremhez, hogy egy órába is beletelt, míg elindulhattam hazafelé – emlékezik azokra a szívmelengető napokra Tarcsa Sándorné Bulyáki Róza, Berki Krisztián nagymamája. Nagyecseden, a Szállás utcán (ami hivatalosan Petőfi, de itt mindenki csak így ismeri), ahogyan errefelé szokás, lócára meg kisszékekre telepedve beszélgetünk az udvaron.

Ünneplik mindenütt őket, az olimpikonokat, nagy fogadás volt, mondják, az augusztus 20-ai országos köszöntés. De itt, Szatmárban is számon tartanak ám minden híres elszármazottat, s roppant büszkék Berkiné Tarcsa Róza fiára, az olimpiai bajnok tornászra! Krisztián ugyan már Pesten született, de kiskorában még sokszor jött Ecsedre nagyapához, nagymamához, meg rokonokat látni. Ezekről a gyermekkori hetekről - később már csak napokról - kérdezzük a hetvenkilenc éves Róza nénit.
A húga olykor két-három hónapig is itt volt, de Krisztián, a sok edzőtáborozás meg verseny miatt már egyre ritkábban tudott jönni – kezdi a visszaemlékezést. Hogy milyen kisfiú volt? Nagyon melegszívű, olyan lányos természetű – mondja mosolyogva. Legelső aranyérmét is (még 1994-ben kapta a Serdülő II. Országos Bajnokságon) a nagyapjának adta. Sajnos, a férjem csak 57 évet élt, ’95-ben temettük el. Kérdezte is Krisztián, hogy az aranyérmét miért nem tettük mellé a koporsóba.  Mikor utoljára itt volt születésnapját köszönteni, nagyapja már súlyos betegen feküdt. Éppen indultak hazafelé, mikor visszahívta a kisfiút, hogy elbúcsúzzon tőle. Mintha tudta volna…

Krisztiánt igen korán felfedezték, már négyéves korában felfigyelt rá egy jó szemű edző. Kézen állva járta körül a lakást, meg úgy ment fel a lépcsőn. Minálunk, a Zöldfa utcán is mindig kézen járva ment - szól közbe az eddig sűrűn hallgató keresztapja.
S mennyire örültek az első Európa bajnoki címnek! Debrecenben, mikor befejezte gyakorlatát, csak ennyit mondott: hál’ Istennek – emlékezik vissza, nem kis kálomista büszkeséggel a nagymama.

Mivel tudott kedvében járni? Hát a töltöttkáposztával, mert azt nagyon szerette, az igazi ecsedi töltöttkáposztát. Most, az olimpia előtt is készített neki, s nyersen vitte el Kókára (ott laknak Krisztiánék), hogy ott majd megfőzi, de a fiú csak nevetett, mert nem ehetett már kedve szerint, hiszen vigyáznia kellett a súlyára. Arra is jó szívvel gondol Róza néni, hogy milyen sok kókai kísérte el, amikor az olimpiára indult. A rizskochot szerette még nagyon – derül fel újra az arca. Unokatestvérével alig várták, hogy elkészüljön, megettek egy egész zománcos tepsire valót.

Amikor Krisztián szerepel a tévében, az anyja szokott előtte szólni, s a rokonsággal együtt mindig megnézik. Mostanában még beszélni sem tud unokájával, mert állandóan foglalt a telefonja, vagy ki van kapcsolva. Megérti, mert sokan gratulálnak neki, hívják mindenfelé, meg riportokat készítenek vele.  Majd, csendesebb időben, egész biztosan meglátogatja nagymamáját is.

Töltöttkáposztával meg rizskochhal fogja várni? Bólint, miközben szorosabbra köti fejkendőjét. S ahogyan errefelé még szokás, egészen a kiskapuig kísér ki bennünket.

(Megjelent a Polgár Portálon,  2012. augusztus26-án)