Július eleje volt, Palkó az utolsó vizsgájára készült. Addig mindegyik sikerült, és nem is gyenge jegyekkel, egészen jól teljesített, de ettől a vizsgától rettenetesen félt.

Úgy egyeztünk, hogy nála alszom, nehogy elaludjon és elkésse, mert reggel nyolckor kezdődött az írásbeli és utána a szóbeli,  és ő egyedül volt a lakásban, Levi hazament Vásárhelyre.

Amikor odaértem délután, Palkó már tanult. Jaj, az minden volt, csak tanulás nem. Izgatott volt, félt, remegett, kapkodott, öt percenként felugrott az asztaltól, beletúrt a hajába, majd az arcát a kezébe temetve motyogta: 'Elvág. Biztos vagyok benne, hogy nem enged át.'

De már ült is vissza, az egyik cigit a másik után gyújtotta, legtöbbször el sem szívta, ott égett még a hamuzóba téve, de ő már nyúlt a következőért. Pánikolt.

- Nem fogok átmenni. Elhúz, biztos elbuktat. Még nem vettem át az egész anyagot, és most már idő sincs rá. Hol a hatos lecke? Még meg akarok nézni egy képletet, hogy jól emlékszem-e? Nem láttad, hova tettem? Az előbb néztem, és most nem kapom. Itt volt. Hol van? Hova lett? - kapkodott össze-vissza, forgatta a jegyzeteit, zörögtek a kezében a lapok, néztem, hogy mindjárt összetépi őket, vagy úgy összebolondítja, hogy meg sem kapja melyik hova jár.

Jajistenem, így nem lehet tanulni, és vizsgázni sem lehet! Ha így izgul, még az Anyám tyúkját sem tudja holnap elmondani, abba is belezavarodik két sor után, nemhogy a képletekbe, számításokba! Próbáltam nyugtatni, csendesíteni, megpróbáltam mindent, ami csak eszembe jutott.

- Gyere, járjuk meg magunkat, menjünk ki egy félórára, amíg megnyugszol.

- Nem, nincs időm, muszáj még átnézzem az anyagot.

- Főzök egy teát, az hátha segít.

- Nem kell, nem bírom meginni.

- Van-e gyógyszered? Vettél-e be? Nincs valamilyen nyugtatód?

- Most nem. Már vettem. Majd később. Most hagyjál!

Szintelen, fahangon koppantak a válaszai, már-már bántóan utasította el minden próbálkozásomat, és veselkedett neki újra meg újra a tanulásnak, de nem bírt ülve maradni, nem bírt koncentrálni, ugrott fel mindegyre, járt körbe a szobában idegesen és a ' megbuktat, elvág, elhúz, nem enged át' változatait ragozta, ismételgette, motyogta egyre elkeseredettebben. Csupa ideg volt, csupa görcs az egész ember: az ádámcsutkája ugrált, az arca rángott, a keze reszketett, a tekintete úgy verdesett a szobában, mint a lépcsőházba szorult madár.

- Gyere, masszírozzalak meg! - ugrott be az ötlet.

- Hogy? Értesz hozzá? - nézett rám olyannyira elcsodálkozva és kételkedve, mintha egy késdobálós artista produkcióra invitáltam volna asszisztensnek.

- Most kiderül. Feltéve, ha túléled – ijesztgettem viccesen, hogy hátha sikerül valahogy kirángatnom ebből a szétesett hangulatából, és ha már megadatott az ember lányának az állandó derékfájás, akkor legalább valami haszna is legyen belőle: a nyári gyógytáborban felszedtem egy pár alapfogást, és reméltem, hogy talán azzal sikerül egy kissé kioldani a feszültséget Palkóból.

Nem sok meggyőződéssel, de jött, hasra feküdt az ágyban, én rátérdeltem, és elkezdtem masszírozni. Előbb csak körkörös, egész tenyeres simításokkal mentem végig a hátán, fel a nyakáig, hogy lazuljon egy kissé, de tényleg olyan merev volt minden izma, főleg a vállában, nyakában, mintha fából lett volna, és ahogy ujjbeggyel próbáltam megmozgatni a leragadt izmokat, máris jajgatott, sziszegett.

- Jaj! Jujj! Ezt tényleg nem élem túl – nyafogta panaszosan.

- Ne reménykedj, nem lesz olyan szerencséd – céloztam a másnapi vizsgájára, és újra kezdtem a simításokat a végig a gerincén, fel a feje tetejéig vezetve-taszítva az összecsomósodott feszültséget, majd a vállakból lefele a karjain egészen az ujjbegyekig, és egyre erőteljesebb, mélyebbre ható mozdulatokkal, amíg végre éreztem, hogy enged benne a görcs, hogy kezd lazulni, és akkor kezdtem gyúrni, előbb csak ujjbeggyel szétszedni a lekövesedett izmokat, aztán szétdörzsölni, a helyükre igazítani, fellazítani sorra. Használt, éreztem, ahogy kezd felengedni, ahogy szűnik benne a merevség, és már nem sziszegett, hanem jóízűen sóhajtozott, nyögdécselt, de már rá is játszott azonnal, jaj, nem is ő lett volna, ha nem kezd rögtön hülyéskedni; ahogy egy kissé megkönnyebbült máris fogta a figura, és akkorákat nyögött, olyan egyértelműen, mint aki mindjárt a csúcsra érkezik egy jól sikerült hancúrozásban.

- Ne hülyülj! Ne röhögtess! - mordultam rá kacagva. - Különben sincs itt Levi, hogy hallja, és irigykedjen. És ne hidd, hogy ennyivel megúszod, mert most jön a nemulass – fenyegetőztem, és elkezdtem tenyéréllel végigkalapálni a gerincét, a hátát, a vállait, egyre gyorsabban és erősebben ütögettem, amíg csak bírtam szusszal, végezetül adtam egy csattanós pacsit a fenekére, ahogy illik: ' Ennyi volt. Egészségedre!'

- Joaaaaj! Végem van. Meghaltam. Kinyírtál - jajgatott Palkó, és én örvendeztem, hogy jól van, hogy visszatért bele az élet, hogy ismét van kedve játszani, hülyéskedni, és nem futkározik ijedten a szobában, mint a kisegér, mikor macskát lát.

- Na, ez jól esett – tápászkodott fel az ágyból és nyújtózkodott jókedvűen. - Hát ez megért egy jó b*****t – mondta röhögve.

- Örvendek. Részemról a szerencse - pukkedliztem vidáman, és azt sem bántam, hogy így idétlenkedik, tényleg örültem, hogy az ötletem bevált, és sikerült leállítanom a pánikrohamát.

Palkó hirtelen elkomolyodott, félszeg, szégyenlős mosollyal nézett rám, és bólogatva, csendes hangon mondta.

- Köszönöm.

Aztán odalépett hozzám, átölelte a vállamat és megcsókolt. Könnyű, kedveskedő, meleg csók volt, nem szenvedélyes, hanem amolyan csendes, délutáni csók, olyan igazi köszönő csók, ami csak pár másodpercig tartott, de ő még utána is ott maradt a vállamat ölelve, és nézett rám mosolyogva, nem vidáman, hanem szomorkás-kesernyés mosollyal, és mélyről, nagyon mélyről jövő hangon ismételte meg.

- Köszönöm. Köszönöm.

Azzal odaült tanulni.

Álltam, néztem, és úgy futott végig rajtam a sejtelem, mint a tó jegén a rianás: Hűha! Baj van. Palkó bajban van.

Mi volt ez? Mert most nem elvétette a tánclépést, nem beletévedt, hanem teljesen bele van zavarodva. De hogyan? És mióta? És én hogy nem vettem eddig észre?

Én is teljesen összezavarodtam, és megteltem bűntudattal, de nem Zsófival szemben, hanem Palkó iránt. És nem is a csók miatt, mert az már belefért volna ebbe a barátságba, annyira közvetlenek voltunk egymáshoz, hogy nem akadtam volna fenn rajta, főleg ha feloldja a szokásos hülyéskedéseinkkel, ha ott van a levegőben, hogy ez vagy vicc vagy komoly, döntse el mindenki maga. De ez egyértelműen komoly volt, tele affektivítással, de ugyanakkor annyira rutinos, automatikus, olyan mindennapi volt a mozdulata, ahogy hozzám hajolt és megcsókolt, mintha naponta csókolóznánk. Hogyan? Mi van Palkóval? Mi van a fejében? És mit jelent a 'köszönöm'? Mert az egyféle hibaigazításnak tűnt, de nem arra a helyzetre, arra szobára, arra a délutánra vonatkozott, hanem szétterült, átfogóbb volt, úgy hangzott, mintha az Ady verset akarta volna elszavalni, mintha a 'mindig mindenben mindenért' akarna köszönetet mondani. De miért? Mit kellene megköszönnie? És miért most?

Jaj, ez nem jó! Ez így nem lesz jó. Palkó szerelmes belém? És akkor mit lehetne tenni? Megbeszélni? Nem, az úgysem változtatna a dolgon, és most meg semmiképp nem alkalmas a pillanat, most tanulnia kell.

Palkó tanult. Most tényleg tanult, fel sem állt az asztal mellől, tette-vette, forgatta a jegyzeteit és közben magában motyogott románul vagy magyarul rám sem figyelve: 'Igen. Ez úgy van. Aha. Most már értem. Ez abból következik. Ja, már látom. Egyenesen arányos, ha ez nő, akkor az is.'

Néha körbeforgatta a fejét, mintha keresne valamit, de engem meg sem látott, az emlékezetében kutatott, és már fordult is vissza a lapjaihoz, hogy: 'Aha, megvan. Tudom.'

Tanult, most teljes odafigyeléssel, koncentrálással tanult.

Kezdtem megnyugodni, kezdtem hinni, hogy sikerül a másnapi vizsgája. Most már én is úgy gondoltam rá, úgy kapaszkodtam ebbe a vizsgába, mintha az hozná a megoldást, a megváltást, mert hát az volt az ok és a cél, az ürügy és a magyarázat, a tökéletes alibi: ha sikerül befejeznie ezt az évet, akkor nemhiába voltunk együtt, talán csak segített rajta a jelenlétem, a biztatásom. Ha túl van a vizsgán, mehet haza vidáman, örvendezhet a sikerének, együtt lehet a feleségével, a fiával, és ott van a hosszú vakáció, azalatt úgysem találkozunk, őszig leülepednek benne a dolgok. Addig még rengeteg idő van. És jövőben már negyedéves leszek, diplomamunka, egyebek, nem lesz ennyi időm tekeregni, akkor majd kevesebbet találkozunk, akkor már Palkónak sem lesz annyira szüksége rám. Na meg ideje, hogy én is körbenézzek, és keressek végre egy hozzám illő helyes fiút, mert ez így vagány volt, szép volt, nagyszerű volt ez a tánc-a-jégen-barátság, de látom, hogy mégsem olyan egyszerű, mint ahogy azt az elején gondoltuk.

Palkó tanult, én meg igyekeztem csendben maradni, hogy ne vonjam el a figyelmét. Olvasgatni próbáltam, de nem ment. Palkót néztem, ahogy a jegyzetei fölé hajolva ül az asztalnál, a meztelen hátán külön látszott minden csigolya, borda; sovány volt, olyan védtelennek tűnt így, hogy jött, hogy odalépjek hozzá és megsimogassam: 'Ne keseregj, te, fiú! Nem lesz baj. Meglátod, menni fog. Holnap már túl leszel rajta, holnap már ismét bolondozni, kacagni fogunk. És őszre  ezen is túl leszel. Addig még sok minden történik. Majd csak túl leszel rajta te is, mint ahogy én is túl vagyok már Mikin, meg Kálmánon, meg... hagyjuk. Már nem érdekes. Már nem fáj egyik sem, már elmúltak.'

Jaj, egyáltalán nem volt örömteli ez a revelációm, nem boldogságot és megnyugvást hozott a felismerés, hogy Palkó ugyanazt játszodta el velem, mint én Mikivel. Nem helyükre kerültek a dolgok, csak tovább gyűrűztek. Ijesztő volt megérezni a kicsinységünket, azt, hogy nincs igazán befolyásunk a dolgok menetére, hiába próbáljuk okosan és tudatosan irányítani a sorsunkat, mert az csak kicsúszik a kezünk közül. Hogy nem lehet mindenre figyelni, nem lehet előre látni a dolgok alakulását. Igen, azt már tudtam, hogy egy patak két partjáról nem ugyanúgy látszik a világ, tudtam, hogy két emberben nem ugyanazok az érzelmek, élmények gyűlnek fel, hiába mennek kéz a kézben, hogy amíg az egyik part lankás, szelíd, a másik lehet éppen sziklás, bejárhatatlan; hogy egy kapcsolatban amíg ez egyik fél boldog és kiteljesedett, lehet, hogy a másik aközben a poklok poklát járja meg.  És ott a vakság, az a szelektív látás, amikor csak azt látjuk meg, amit látni szeretnénk, aminek a befogadására készek vagyunk, és a többi jelzés, üzenet, ami a másiktól érkezik, értelmetlenül és értelmezetlenül hullik a semmibe, mint ahogy egy foton halad végig a sötét világűrön, ha nem talál útjában semmit, amin reflektálódhatna, hogy fénnyé, színné alakulhasson. De azt hittem, hogy ez csak az ostoba, csak az önző emberekkel töténik így, és Palkó mellett végig abban a tudatban voltam, hogy mi kivételek vagyunk, hogy nekünk sikerül egymást figyelve, egymást vigyázva úgy pörögnünk, hogy mindkettőnben csak az örömök nőjjenek.

'Világ, képzelt világ, elképzelt arcodon, nem látok át.'

'Ha mellettem áll, akkor sincs velem, … magával vitte fele életem.'

Jaj, hányszor de hányszor tette újra és újra ezt a számot a Colortól Palkó, és hallgatta elgondolkodó, kereső, távolba révedő tekintettel.

- Figyeld, milyen érdekes! Hogy ez mennyire igaz? Ez a kedvencem – nézett rám szomorkásan mosolyogva, és dúdolta a refrént, de én nem szerettem ezt a dalt, nem szerettem Palkót így látni, azt hittem, hogy Zsófira gondol, hogy a felesége az, akin nem láthat át, és aki nem látja őt, hogy kettőjük között nem működik jól az egymásra hangolódás, mert hát én... én nagyon is jól értettem Palkót, én úgy ismertem, mint önmagamat, minden hangulatát, gondolatát, azonnal megláttam és megéreztem, - legalábbis azt hittem egészen eddig a délutánig, - és meg sem fordult a fejemben, hogy talán éppen rám gondol, hogy nekem próbál üzenni. Fel sem tételeztem egy pillanatra sem, hogy talán ugyanúgy rejti el az igazi érzelmeit, mint ahogy én tettem annak idején Mikivel, mert akkor és ott nem láttam más utat, más megoldást arra, hogy mindig mellette lehessek.

Nem örömteli, hanem fájdalmas felismerés volt, hogy valószínű, ugyanazt a féloldalú szerelmet játszodtuk el Palkóval, csak most más szereposztásban. És tudtam, hogy erre nincs megoldás. Hogy ez csak így működhetett, csak így volt lehetséges. Kellett az én vakságom, hogy csak azt lássam, ami nekem megfelelt: hogy vidámak vagyunk, jól egyezünk, jól kiegészítsük egymást, hogy Palkó mellett el lehetett felejteni Kálmánt és Mikit és a többit sorra, és lehetett kacagni, pörögni, bolondozni, végre lehetett vidáman és szabadon élni szerelem- és kínlódásmentesen. Nekem. Mert én tényleg nem voltam szerelmes Palkóba, bennem tökéletesem működtek a tabuk: felesége van és gyereke, meg beteg is, nem ő az, akit keresek. Nem ő a nagy Ő, nem ez a szerelem. Ő csak egy kis kitérő, egy vargabetű, kikapcsolódás, kellemes időtöltés, unaloműzés, szórakozás. Ő csak barát.

Szégyelltem magam, és sajnáltam Palkót. Tudtam, hogy semmit nem tehetek érte, hogy ezt egymaga kell megoldja, ahogy tudja, talán csak annyival könnyíthetem a helyzetét, ha ezután sem veszem tudomásul, hogy ami közöttünk van az más, egészen más, mint aminek én hittem. Pontosabban, ami volt. Mert holnap van az utolsó vizsgája, utána megy mindenki haza, külön külön haza, őszig nem is találkozunk, és addigra már minden más lesz, egészen más, és mi is másak leszünk. Ennyi volt. Nincs tovább. Ez az, amit tudtunk az elejétől fogva, mégha nem is tudatodítottuk magunkba.

Sajnáltam Palkót. És sajnáltam magamat is.

Elsétáltam cigiért, mert én is egyik szálat a másik után szívtam, nemcsak Palkó, vacsorát készítettem, teát főztem, odaraktam az asztalára; csendben tettem-vettem, majd leültem mögéje az ágyra, megjátszva, hogy olvasok, igyekeztem nem zavarni a tanulásban, hogy készüljön másnapra.

Ahogy lassan besötétedett és csak a benti villanyfény világított, és ahogy elhaltak a kinti zajok, és egyre ritkábban kopogott végig egy-egy késői járókelő lépte a pincelakás ablaka előtt, egy különös hangulat telepedett a szobára: mintha egy buborékban lennénk és lebegnénk csak mi ketten az idő és tér koordinátáin kívül, nem volt múlt és nem volt jövő, a másnapi vizsga is elképzelhetetlen távolinak tűnt, csak a lassan percegő pillanatok üres egymásutánisága terült szét a szobában és töltötte meg egy békés, mindent átölelő csenddel, valahogy úgy, mint egy kis erdei házikóban téli estén, amikor duruzsol a kályha, és a macska dorombol a fásládán, papó hümmögve szöszmötöl az asztalnál a bibliával vagy kalendáriummal szemüvegét igazgatva, nannyó két kezét az ölébe téve ül, mert már minden dolgát elvégezte; csak ülnek csendben, mert már mindent tudnak egymásról, nincs amit mondjanak, és már nincs, amire várjanak, mert az, ami jön, aminek még jönnie kell, azt egyikük sem várja, hát csak ülnek és hallgatnak, és csak néha villan össze a tekintetük bátorítóan egy félszeg mosoly kíséretében: 'Még itt vagyok, még nem mentem el, ne félj!'