Mindössze két hónappal ezelőtt érkezett. Már akkor szörnyű érzés kerített hatalmába, amikor megláttam törékeny testét, de azok az acélkék szemek, elárulták lelkének erejét... Sokszor láttam a házunkkal szemben, még megmaradt öreg diófa árnyékában kuporogni, még akkor is, amikor esett az eső, nem érdekelte vagy már annyira megtört, hogy nem is vette észre a hideg esőcseppek tűszúrásait... Igen, beköszöntött az ősz.

És egyszer csak, valahogy megtisztult, már nem láttam szemeiben a keserű-sós könnycseppeket, csupán rövid életének, megaláztatásokkal teli emlékképeit, de álom hullámai között fel-felvillant egy kép, amikor halványan egy mosoly át suhant, és abban a másodperc tört részében ott volt a diófa és én, ahogyan hozzám bújva éreztem megtört lelkének az élethez való ragaszkodását... Mekkora fájdalom!
Szenvedtem, mert ő is szenvedett. Ételt alig vett el. Dacból, vagy, mert nem értették üzenetét? Mert ő egy ember kinek sorsa s élete mások kezére volt bízva, de rosszabbul bántak vele, mint velem...
Amikor csak tehettem mindig mellészegődtem, s némi élelmet is vittem neki, igaz ezért estére mindig megkaptam a büntetésem, nem érdekelt, mert tudtam ő végre evett s olyankor megsimogatta fejem...
Embertelenek az emberek... Törékeny testét, egy reggelen kihűlve találtam, szeméből kihunyt a fény, de éreztem lelkének vibrálását, ahogyan magához ölel... Társa voltam életében s ezért társa leszek felemelkedésében...
----------------------
Bodri te vén juhászkutya! Együtt haltál e lánnyal, csak hogy ott is hű társa légy...

Felemelkedés
Írta: Attila-benczi (Dawn Bat)

Na, gyere te lány,
ne félj, itt senki nem bánt
sebeid okozta fájdalmad
enyhülésre talál, kis csodám...
Fényruhába öltöztetlek,
s rétnek zöldhullámaiban pihenhetsz.
Szárnyim alatt védelemre találsz,
kavicstalan útra lépsz...
Én várlak! Ne félj...
Hallod? Diófád csak neked zenél...
Csönd van már, hát aludj...
Nem vagy egyedül, remélj...
Szólnak az öreg kövek:
Lelked békére talált
s emberként élsz a fényben...