Keserű szájízzel írom e sorokat, minek oka az az ismét jól érzékelhető (szított?) zsigeri gyűlölet, melyet társadalmunk ellenérdekeltségű tagjai támasztanak minden és mindenki iránt, ami és aki az öntudatos, népben-nemzetben gondolkodó magyarság számára még egyáltalán fontos. A hazai irodalomból több mint 60 éve hatalmi önkénnyel száműzött, majd az aczélos értékszemléletű évtizedekben agyonhallgatott, felnövekvő nemzedékektől tudatosan távol tartott írókról, továbbá Horthy Miklós kormányzó úr emlékét a maga módján őrizni és ápolni kívánó közösségekről van szó.

Az Amerikai Népszavában tavaly nyáron megjelent Kertész-opus mocskolódását lassan feledni látszó magyarságot – nehogy csituljon körülöttünk a botrány! – újra és újra szándékosan megsértik, sőt provokálják, hogy robbanjon már végre valami, aztán… Teszi mindezt egy jól körülhatárolható balliberális értelmiségi-politikusi kör, aki évtizedeken keresztül hozzászokott ahhoz, hogy ő mondja meg, mi az irály, mi a művészi-irodalmi érték stb. (természetesen az, amit e törpe minoritás annak tartott). Mint a rossz gyermek, kinek büntetésből elvették a játékát, toporzékolnak, acsarognak, s időről-időre hisztérikus kirohanásokkal vonják magukra elvbarátaik és külhoni patrónusaik figyelmét. Azt sem hajlandók tűrni, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmi személyiségei közül bárkit is másképp minősítsen s értékeljen valaki, mint ahogyan ők azt egyszer s mindenkorra megcímkézték. Nevezettek, hál’ Istennek - már két éve, kipottyanva kulcspozíciókból – nem gyakorolhatnak többé vélemény- és ízlésterrort! De mindig akad soraikban egy agent provocateur, mint legutóbb például az a felvállaltan szélsőbalos, feltűnési viszketegségben szenvedő ügyvéd, aki elébb egy somogyi falucska frissen felállított, meglehetősen naiv Horthy-szobrát fröcskölte vörösre, majd a szokott minősítő jelzőkkel (antiszemita, fasiszta, stb.) fröcsögte tele a média valamennyi létező csatornáját. Természetesen ugyanígy ízléstelennek tartom az olyan reakciókat is, mint amilyen pl. a Wallenberg-szobor „felékítése” volt!

Legutóbb, Debrecenben tanúja voltam annak az „inkriminált esetnek”, mikor is a Református Kollégium Baráti Köre május 19-én, az idei refis diáktalálkozón, visszahelyezte az 1947-ben eltávolított Horthy-emléktáblát az intézmény belső, udvari falára.  Az eseményt megelőzően, a dísztermet zsúfolásig megtöltő öreg és ifjú diákok előtt dr. Győri János, a baráti kör elnöke ismertette az emléktábla történetét, illetve méltatta Horthynak egykori Alma Materéhez fűződő patriarchális viszonyát. Olvasmányélményei alapján  felidézte a Kollégium hajdani világát s a kisdiák első napját is: „A tanteremben újfajta támláshátú ülőpadok voltak három csoportban az alsó osztálybeli fiúknak, míg a IV. osztály a hátulsó fal mellett való két padban ült. A falak tele voltak mindenféle színes állati és növényi képekkel, …a fal közepén pedig a magyar királyok származási fája, rajta a hét vezér között Árpád fejedelem és mind az 55 király egész családjával… Ebbe a tágas tanterembe nyitott be 1876 őszén, mikor már a tanítás kezdetét vette, egy magas őszes hegyesszakállú úr, egy különleges ruhába öltözött kisfiút vezetve a kezénél fogva. Nagyságos nagybányai Horthy István egyházmegyei gondnok úr volt Miklós fiával, aki a két alsó elemi osztály végzése után Kenderesről Debrecenbe került iskolába a gyakorló III. osztályába… (a tanító úr) bemutatta a fiúknak Horthy Miklóst, aki hangos bátor szóval mondta ki a nevét, mire Kállay bácsi leültette az első padba. Rendszerint azt szokta ilyenkor rá mondani: különb ember légy, mint az apád…”

Dr. Győri, aki „civilben” a Református Művelődés- és Iskolatörténeti Kutatóintézet igazgatója, tudósi tárgyiassággal ismertette az emléktábla előéletét, eltűntetését majd előkerülésének körülményeit. Minden esetleges félreértést elkerülendő, még jóval az esemény előtt, május 9-én közzétett nyilatkozatában - Horthy Miklós kormányzó emléktáblájának visszaállítása ügyében (Egy elmaradt párbeszéd helyett) – így írt: „1938-ban, a Debreceni Kollégium 400. évfordulóján, az intézmény akkori vezetői és fenntartója az épület külső homlokzatán és belső udvari árkádjai alatt az iskola neves diákjainak, tanárainak, patrónusainak bronz domborművét helyezték el. Ezek mellett az egykori elemi iskola bejárata mellé került egy külsejében puritán vörösmárvány-tábla – az előbbiekkel ellentétben portré, jelképek és évszám nélkül -, melynek felirata egyszerűen arra utal, hogy „Ennek az iskolának volt növendéke Vitéz Nagybányai Horthy Miklós Magyarország kormányzója, a Kollégiumi Diákszövetség fővédnöke”. A Kollégium által állított nemesfém domborműveket, amelyeket neves képzőművészek készítettek, tehát egyúttal műalkotások is, az intézmény írott törvényei hívták életre, s az évszázados Kollégium által képviselt kanonizált értékeket jelenítik meg. A Kollégium akkori öregdiákjait összefogó egyesület márvány emléktáblája a közösség szívébe vésett, de íratlan törvényeinek kifejezője volt. Viszonzás azért a sokféle apró gesztusért, amelyet a kormányzó az előző években gyakorolt egykori iskolája felé.”

Annyi történt tehát s nem több, hogy a baráti kör ezt az emléktáblát visszaállíttatta eredeti helyére! (Még tavaly, a Kollégium ’A’ épületének felújítási munkálatai során került elő véletlenül, hátán annak az öt tanítóképzősnek sajátkezű aláírásával, akik 1947. március 7-én, „A felszabadulás harmadik évében” eltávolították. E megjelölés, az ügybuzgó prepák neveivel együtt, remélhetőleg örök időre befalaztatott!)

Miközben bent méltóságteljesen zajlott a megemlékezés, majd azt követően dr. Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke és dr. Győri János - mindketten a Kollégium egykori diákjai - leleplezték az emléktáblát, a főépület előtt helyi szocialisták tüntettek - nyomatékul felvonultatva még néhány izraeli zászlócskát szorongató, jobb sorsra érdemes idős embert is. Amint országosan, Debrecenben is folyik hát a vörös festék (időközben fordított horogkeresztet pingáltak szorgos kezek Wass Albert nagyerdei szobrára), szánni való öregeket heccelnek fel, kollégiumi diákokat tesz nevetségessé a bulvársajtó.

 S írás közben, az egyik debreceni portál (www.vagy.hu) idevágó cikkeit szemlézve mire találok? A „Te tetted ezt, király!” című opusában Szakál György ekképpen címkéz és általánosít: „bejárati emlékmű”, „trendi fűzfapoéta”, „gagyi, de ártalmatlan írónők”, „fasiszta bölények hamvaival rohangálnak Európa-szerte”, a sajátoldalit meg így aposztrofálja: „a kommunista terror szentté szelídült vezetője”. Ami a törpe minoritásnak gúny tárgya, az nekünk Verecke meg Wass Albert, Tormay Cécile és Nyírő József. Sajátoldaliját most inkább nem méltatnám…

Kelt Pünkösdvasárnap, mikor a Székely Apostolt még haló poraiban sem hagyják nyugodni szülőföldjén!     

(Fenti írás rövidített, szerkesztett változata - Vörösmárvány tábla címmel - megjelent a Magyar Hírlap május 31-i számában.)