Vannak kérdések, melyek talán örökre megválaszolatlanok maradnak. Akik ezt megtehetnék, már rég eggyé váltak a természet őselemeivel. Hiába ad a világháló számtalan feltételezett magyarázatot, az, ami az én Kisküküllő menti kis falumban, Küküllődombón volt egykoron szokás, arról az unitárius templom mögötti hegyoldalban porladó őseim tudnának mesélni.

60-as évek vége, 70-es évek nagyon eleje lehetett. Vastag hótakaró alatt várta az Új Év érkezését a falu. Holdfényben szikrázó szilveszter éjszaka volt. Faágak roppanása hallatszott a fagyos éjben. Bent fenyőillatú, meleg szoba, mamám kürtöskalácsának finom illata, a lerben (sütőben) alma sült sercegve. Szüleim a szilveszteri színházi előadásra készülődtek, melyet lelkes helyi amatőrök adtak elő. Fonó után vagy előtt próbákra jártak. Az én későbbi imádott magyar tanárnőm ilyenkor rendezővé lépett elő. Ezt mindig az éjféli istentisztelet követte, majd a reggelig tartó bál.

Ilyenkor éreztem leginkább, én túl lassan növök, mikor élhetem át végre én is ezeknek a különös éjszakáknak a varázsát.

Éjfél előtt néhány perccel megkondultak a harangok. Közeleg az éjfél! Kabát, sapka és futás ki a tornácra!

Már napközben hallottam a felnőttektől, de még sosem láttam. Még visszhangzott az utolsó harangszó a völgyben, amikor megláttam.

A legmagasabb hegytetőről elindult a tűzkerék. A legények készítették szalmából, valószínűleg faszerkezetre erősítve.  A holdas éj, a havas éjszakai falu, a harangszó, a tudat, hogy valami kezdődik, aminek én is részese vagyok és ráadásnak ott, a hegyoldalon sebesen, egyre nagyobb lángnyelvekkel guruló tűzkerék, kurjongatás a falu minden szegletéből – ez maga volt a megélt csoda.

Most azt mondanám, volt ebben valami ősi, valami pogány. Ezeket a fogalmakat akkor még nem ismertem, csak éreztem, a látvány megbabonáz, hideg futkos a hátamon az izgalomtól.

Hegedű, harmonika hangja hallatszott a távolból. Elindultak a „hajnalozók”. Éneklő legények kísérték őket. Az egyházi dalárdában összeszokott csengő férfihangok. Minden háznál a „hajnalozást” újévi köszöntő követte. Tatám ajtót nyitott, megköszönte, meleg kézfogással, egy liter borral és egy kaláccsal megtetézve.

Hogy mikor nyílt meg a padlásfeljáróhoz legközelebbi felső ablak, azt sosem vettem észre, de egy biztos: az Újévi „aranycsitkó” ott dobta be a diót, piros almát.

Boldog voltam. A következő nap reggelén mintha minden kicsit más lett volna és új rajszegekkel felkerült a falra az új unitárius naptár.

 Akkor még nem tudtam, ez volt az utolsó tűzkerék a falumban. Majdnem baleset történt, hallottuk másnap. A tűzkerék irányt változtatott, talán egy be nem tervezett bucka miatt, és a templom falánál kötött ki. Mondták, volt nagy lótás-futás, hogy gyorsan eloltsák.

Szerencsésnek érzem magam, hogy, ha csak egyszer is, de láthattam.

Az Úr 1955. évében, székely naptár szerint az enyészet havában, novemberben jöttem a világra. Hátamon egy láthatatlan batyu, mely velem együtt nőtt. Tele ilyen-olyan, kisebb-nagyobb rekeszekkel, zsebecskékkel, az emlékek, élmények kincses ládájával.

De jó néha belekotorászni, újraélni, gondolatban újra otthon lenni…gyermekként …Erdélyben.