Tudom, szinte hihetetlen,
Mégis igaz a következő történetem.

Pontosan kétezer kilenc szeptemberében történt meg az eset,
Amit most itt
en önöknek elmeséllek.

Egy szép napon arra ébredtem,
Hogy egy jó barátunknak köszönhetően.
Én és a jó anyám,
Egy hetes meghívást kaptunk tulipán országba,
Az-az Hollandiába.

Most nem azt mesélem el itt önöknek,
Minként szálltunk fel Marosvásárhelyen a repülő gépre
És, hogy hogyan szállt velünk el a gépmadár,
Először Ferihegyig.

Amit azóta átkereszteltek,
Elnevezték „Liszt Ferenc légikikötőnek”.

Csak azt tudnám mi köze volt „Lisztnek” a repülő gépekhez,
Ha csak az nem, hogy komponálás közben ő mindig lebegett

Ma erre azt mondanánk, hogy „Őkelme jól betépett”,
De távol álljon tőlem a szándék,
Hogy megsértsem a nagymester emlékét.

S ott át szálltunk egy másik gépre,
Amely aztán el repített minket egészen Buxellesbe.

Itt aztán automobilba szálltunk,
És Hollandiáig meg sem álltunk.

No de térjünk a lényegre,
Mert most veszem csak észre,
Hogy habár nem terveztem
Az egész oda utunkat itt röviden elmeséltem.

A tulipánok és a csatornák országának nevezzük Hollandiát
De lássanak csodát,
Mert habár eme pár nap alatt bejártam majd egész Dél-Hollandiát.
Tulipánt, egyet sem láttam csak hagymát.

De az sem volt valami nemes fajta
Csak egyszerű ennivaló fehér hagyma.
Láttam ezt egy nagy raktárban,
S az illattól szinte itthon, Kibéden éreztem magam.

Még egy ismerős illatot éreztem én ott Hollandus földön,
Ám nem jöttem rá rögtön,
Hogy nem ám káposztát sóznak ám ott az emberek
Hanem a tenger sós illata emelkedett az égnek.

Olyan szaga van az ottani lagúnáknak,
Mint mikor nálunk felé káposztás kádat tisztítanak.

S ezekben a bűzös csatornákban,
Ludak és récék éltek garmadával.

Ezért van az, hogy századok óta,
A lúd lett Goes városának a címeres madara.

De én tudnék itt mondani még egy erős okot,
De jobbnak látom, s inkább elhallgatok.

Erről még csak annyit…

Emlékezzünk a Bécsi esetre,
Amikor is, az ottani hattyúkból.

A honfitársainknak köszönhetően,
Nem maradt életben egy se.
Na de, térjünk vissza az eredeti történetre,
Az északi-tenger partjára,
A Dél-Hollandiai homokbuckákra.

Ezen a jeles napon, két jó barátunk társaságában,
Csavarogni indultunk, át Dél-Hollandián.

Gépkocsival haladtunk a sztrádán,
S ahol valami érdekeset láttunk,
Ott megálltunk és azt jól megvizsgáltuk.

Így szedtünk egy helyen tengeri csigát,
S kicsit tovább haladva, felfaltunk egy óriás palacsintát.

De az összes kalandunk közül az vitte el a pálmát,
Amikor dűnéken át gyalogolva el értük az Északi-tenger partját.

Jó turisták módjára megnéztünk minden tájékoztató táblát,
S látva, hogy az egyik ilyen tábla olyan gyalogutat mutat.

Mely a homok dombokon halad át,
Mígnem eléri a tenger partját.

Aszfaltozott volt ez a gyalogút,
Melyen a tolókocsim kitűnően gurult.

De amikor nekiindultunk,
Még nem is sejtettük, hogy milyen hosszú is lesz ez a mi utunk.

Több dűnén át vezetett a gyalogút,
Amikor egyszer csak vége lett.

De ha azt hiszik, hogy itt a történetem véget ért,
Tévednek… mert most veszi csak igazán kezdetét.

Mert az aszfaltút ugyan véget ért,
De mi a tengernek még nem láttuk színét.

Az útnak vége volt,
És előttünk egy nagy homok domb magaslott.

Amikor barátunk rá felmászott,
„Ott a tenger”. Örömmel így kiáltott.

Én elhittem neki, ha mondta,
De amit én láttam nem volt más, mint a dűne sárga homokja.

„De most akkor hogyan tovább”?

Amikor barátunk visszatért hozzánk,
Ekképp tanakodtunk.

Megtettük a hosszú utat eddig,
„S úgy forduljunk vissza itt, hogy nem láttuk a tenger kékjét”?

Egyikünk sem lelkesedett
Ezért az ötletért.

Így hát nekiálltunk, hogy legyőzzük
Az előttünk magasló homok hegyet.

Amikor neki indultunk fel a dombnak,
Még nem tűnt nagydolognak.

De a finom tengerparti homok,
Nem való tolókocsinak.

Mert mihelyt a homok a kerék alá került,
A kerekes székem tengelyig belemerült.

Itt akár fel is adhattuk volna,
Mert akkor már tudtuk.
Hogy ha feljutunk erre a homok dombra,
Az lesz csak az igazi világcsoda.

King-Kong után a kilencedik…

De mi akkor úgy hittük, hogy
Ez mégis megeshetik.

Jan barátunk, húzta vonta,
Wil a neje, és édesanyám kitartóan tolta…

Mármint a tolókocsit, amiben én ültem,
Ők erőlködtek, én meg csak nevettem.

De mást is tettem, nem csak nevettem.

Amikor egy kis levegőhöz jutottam,
Nagy lelkesen őket biztattam.

Amikor kísérőim kimerültek,
Leültek a homokba, pihenni egyet.

Vissza tekintve a megtett távolságra,
Mindnyájunknak le esett az álla.

Mert az eddigi erőlködésnek az lett az eredménye,
Alig tettünk meg pár métert, és messzi még a vége.

A dombteteéig hátra volt még vagy harminc méter,
Amíg felértünk rá, megálltunk vagy tízszer.

Ha tudni szeretnék, mennyit haladtunk egy-egy pihenéssel,
Kiszámolom itt most önöknek kétséggel.

Harminc osztva tízzel,
Ha jól számolok, az pontosan három méter.

Végül, kb húsz perc és kilenc pihenő mulva,
Azt is mondhatjuk, hogy megtörtént a csoda.

Felértünk a homokdombra,
És szemünk elé tárult az Északi-tenger és a partja.

Messze a kék horizonton,
Egy hajó lebegett a tengeri habokban.

Miközben én szemem legeltettem,
Az elém tárult homokon.

Társaim fáradtan terültek el,
Mellettem a napsütötte homokon.

Amikor magukat egy kevésé kipihenték,
„Elég elfáradtunk”, ezt megjegyezték.

Habár számukra ez nem jelentett vigaszt,
Részemről szinte azonnal megékezett a válasz.

Kaján mosollyal én csak annyit mondtam,
Hogy „Én bizony el nem fáradtam”.

Ezen aztán egy jó nagyot nevettünk,
Ily vidám hangulatban a tengert szemléltük.

Amikor ezt megelégeltük,
Az Északi-tengertől búcsút vettünk.

Megfordulva ereszkedni kezdtünk.

A dűnén le fele,
S mint gondolhatják, ez volt utunk könnyebbik része.

Nem tudom, hogy önöknek, hogy tetszett,
De ez egy igaz történet.
Rímbe szedve, s kicsit kiszínezve,
Ez volt az első tengerrel való találkozásom története.

Aztán két nap múlva, megint úgy esett,
Hogy újra megláttam az Északi-tengert.

De ez már egy másik történet…

Ifj: Kovács Árpád
2014. október 13.