I.

...feladunk mindent másokért vagy egy felsőbb világért? Lelkem nem vár, inkább megfelezem az Időt. Te névtelen, suhanva szállsz tovább... Tíz körömmel kapaszkodsz valamibe, ami talán nem is létezik, vagy mégis-
Ma leültem magammal szembe és mélyen a megfakult barna szemembe néztem. Megrázó amit láttam s megkérdeztem: mi van veled, öreg barátom? Válaszom szinte hangtalan és csupán ennyi:
„Velem továbbra is minden a régi, a fehér, rugalmas, ugróágy-szerű semmi vesz körül, hiába szórtam el jelzéseket, már˙nem találom meg a régi önmagam”

Utazni, messzebb, bátran-
hát bonts vitorlát!
Könnyem hull, keresem,
az utat, az átjárót...

II.
Ma reggel egy kicsit kialvatlanul ébredtem, nem találom a helyem... Vajon mi történt az este, nem emlékszem szinte semmire... Várjunk csak, igen, megvan... A nyitott ablaknál álltam cigarettázva és rég kihűlt kávémat szürcsölgettem, figyelve ahogyan közeleg az este. Elnémult az autók zaja s felgyúltak a város fényei, itt-ott pislákoló lámpák... Hűha! Hideg lesz ma éjszaka, lassan alászáll az őszi köd... Nem értem ma sem, hogy miért indultam el, de már kint voltam az utcán, pedig fújt a szél, érkezik szárnyain a hajnal...

Arcom selyem simogatta,
kiszáradt fáról hullt alá-
Harangvirág illata elbódít,
egy monogram égeti tenyerem...

A porladó aszfalton lépteim kopogását nem hallottam, csak figyeltem a házak ablakaiban a fényeket, furcsán mozgó függönyök mögött táncoló árnyakat, amikor is hangosan jelezte telefonom, hogy üzenetet kaptam:
„ Hogy vagy, remélem minden rendben?”
Egy ismerősöm. Első olvasásra sablonosnak tűnt, olyan semmitmondó kérdés, amit mindig felteszünk másoknak, de lényegében nem igen érdekel, hogy mi van az illetővel, mert igazából saját magunkkal vagyunk elfoglalva. Végül ráébredtem: ez az üzenet-kérdés nem az, nem érzem sablonosnak, beindított egy folyamatot, rezgést, amit sokan figyelmen kívül hagynak... Válaszoltam.

A vízből kimagasló tornyom
ablakaiban nárcisz virágzik,
néha egy kék galamb leszáll
s csak nézem a szemét a szélben,
s láttam izzó lelkét, ahogyan ég...
Csőrében selyemre írt levél.

Elköszöntünk, s megígértük, hogy ezután többet érdeklődünk egymás felől. Remélem így lesz. Továbbindultam, lassan haladtam, célom nem igazán volt, de hirtelen megváltozott minden. Felbőgtek a motorok, egy tornádószerű autó-áradat lepte el az utakat... Honnan az égből jöttek? Megvan, tegnap nagy buli volt a városban, az ősz ünnepe, vagy valami hasonló. A forgalom megállíthatatlan, a gyalogosátkelőnél szinte lehetetlen átjutni. Végül, talán a harmadiknál, sikerülhet...
Ott állt fehér selyemruhában, a szél szinte befonta hosszú, fekete fürtjeit a gyalogosátkelő közepén, megbénítva a forgalmat. Ez hihetetlen...
A versike jutott eszembe: „Arcom selyem simogatta” Keresgélni kezdtem a selyemdarabkát, természetesen nem találtam... A hajnali köd teheti ezt velem?
Hihetetlen tülkölés közepette, odamentem a lányhoz és óvatosan, mint, ha egy porcelánbaba lenne, átkaroltam s az átkozódások savas szóáradata közepette átkísértem az úton.

III.
Mi örök, béke magunkkal, béke másokkal, avagy a lelkekben? Mondjanak, amit akarnak... Nekem nincsenek barátaim, már... Akik voltak is, hamisnak bizonyultak. Mégis, ha léteznek számomra, nem tudok róluk... Azért ne legyek magamhoz és másokhoz ennyire szigorú. Hisz az előbb kaptam üzenetet... A sors azonban nagy játékos, képes összekeverni a kártyát úgy, hogy nem tudhatod mikor nyersz, avagy veszítesz. Itt van ez a lány, hajnalban, hideg őszi ködben egy szál selyemruhában és pont én kell erre jöjjek, hogy átkísérjem, megmentsem, már szinte őrjöngő autósok elől...
Ez egy jel?