Villogó szemű szakállas fiatalember baktatott az úton, ahogy kikanyarodtam homokfutómmal a rendelő kapuján. Sohasem láttam errefelé, de valahogyan mégis ismerősnek tetszettek a vonásai. Nem sokat törtem ezen a fejem, hanem mellé érve megkérdeztem hová igyekszik hátizsákosan, hiszen itt közel-távol nincs kirándulóhely, se vendégfogadó, a következő falu is jó nyolc kilométernyire található.

  Mondta a falu nevét, hogy hova. Az én utam is éppen oda vezetett, így hát felajánlottam a mellettem levő helyet a kordén. Szívesen elfogadta, különösen, amikor megtudta, milyen messze kell mennie. Gyalogosan bizony két óra az a nyolc kilométer.

  Bemutatkoztunk egymásnak, miután helyet készítettem számára, s a lovacska is szaporán nekiindult a poros útnak. Ahogy a nevét meghallottam, rögtön rájöttem, honnan olyan ismerősök a vonásai. Ugyanígy hívták egyik tanáromat, aki a fertőzőbetegségek klinikáján volt tanársegéd és baráti viszony fűzött hozzá.  Említettem is neki gyorsan, s ő felvilágosított, miszerint a nagybátyáról beszélünk.

  Beszélgetve hamar telt az idő, s már a falu határában jártunk, ahová mindketten igyekeztünk, mikor rákérdeztem pontosabban látogatása céljára.

  - A tanító úrhoz igyekszem – válaszolta érdeklődésemre.

  - Jól ismerem Ádámot. Baráti viszonyban vagyok vele.

  - Ennek örülök, legalább majd bemutatsz neki, tudni illik, én magam nem ismerem.

  - Akkor meg miért keresed?

  - Nem egyszerű a dolog. Ő az apósom…

  Erre nem szóltam semmit, csak emésztettem a hallottakat. A kocsi zörögve haladt a köves úton, s egy darabig egyikünk sem szólalt meg. Újdonsült barátomban azonban nem állt meg sokáig a szó, s folytatta mondókáját.

 - Mondom, nem egyszerű a dolog. A feleségemet, a főiskolán ismertem meg. Eleinte nem érdekelt a családja, csak amikor megkértem a kezét, és igent mondott, szólt, hogy jó lenne, ha bemutatkoznék az anyukájának.

  Elmondta, amíg bukdácsoltunk a kátyús, rossz úton, hogy a lány együtt élt az anyukájával, akit addig a napig, amíg el nem ment a bemutatkozással egybekötött leánykérőbe, nem is találkozott. Akkor nem jutott rá idő, hogy a többi családtag iránt is érdeklődjön: apa, testvérek, stb. Már az esküvőt is kitűzték, mikor rákérdezett: „és apád?” Zavar hallgatás volt a válasz. Végül is csak kimondta, hogy nem ismerte, hogy otthon nem volt szabad róla beszélni. Barátom nem is feszegette a dolgot látva, a lánynak mennyire kellemetlen a téma. Azért mégis furdalta a kíváncsiság az oldalát, mi lehet a dolog mögött, mi lehet az igazság. Az asszonyka is látta, semmiképpen nem kerülheti el a magyarázatot, elmesélte, amit sikerült megtudnia ismerősöktől, rokonoktól.  

  Éva és Ádám főiskolás korukban ismerkedtek meg, de nem tartott sokáig az idill, mert jöttek a vizsgák, a kihelyezés. Éva, mivel kitűnővel diplomázott, a városban maradt, visszahívták a főiskolához gyakornoknak. Ádám kikerült falura – jó messze a várostól – tanítónak. Mikor hírét vette, hogy a lány babát vár, pénzt küldött az abortuszra.

- Tartsd meg a pénzed, vagy költsed patikára! – válaszolta Éva joggal megsértődve, és soha többet nem állt szóba Ádámmal.

  Mikor eljött az ideje megszülte gyermekét - egy kislányt.

  Később évek múltán Ádám hiába kereste a találkozást gyermeke anyjával, de mindig merev elutasításra talált. Ügyvéden keresztül küldte a gyermektartást, amit a fizetéséből levontattatott és átutaltatott havi rendszerességgel.

  Évekig búsult, amiért ilyen lehetetlenül viselkedett, és elidegenítette magától a szeretett nőt és hiába lett apa, nem láthatja gyermekét, akiről sokáig azt sem tudta leány-e, vagy fiú. Azzal próbálta magát igazolni saját maga előtt, hogy nem volt se anyagilag, se lelkileg kész a házasságra, a gyermeknevelésre. Gondjairól, vívódásairól senkinek sem beszélt, barátságokat, ismeretségeket nem kötött, a faluban különcnek, magának való embernek tartották. Idővel a szomszéd falu frissen végzett tanítónőjével összebarátkozott. Talált a szó. Neki sem mesélt azonban mélyen eltemetett titkáról.

  Mégis mind gyakrabban időzött a szomszéd faluban, s az emberek meg is kérdezték szokásukhoz híven, őszintén, kendőzetlenül, hogy „Tanító úr, talán nősülni készül?”

- Miből gondolja, János bácsi? – kérdezett vissza meglepődve.

- Látom ám, hogy vizitába jár Amál tanító nénihez!

- Én? – rökönyödött meg, de aztán megvonta a vállát, s odább lépett.

  Azért a gondolat nem hagyta nyugodni, s egyre többet gondolt rá, hogy nem is beszélt olyan nagy butaságot János bácsi.

- Végül is… - gondolta, s nyakkendőt kötött.

  A tanügynél kegyesen fogadták a hírt, hogy a két magányos tanerő összekötötte az életét. A főtanfelügyelő is aláírta Amál tanítónő áthelyezési kérését, és így áthelyezték az ifjú férj iskolájába, persze miután "otthonról jőve" többször is felkereste a kedves főtanfelügyelőt. Így ettől fogva két tanító oktatta a gyerekeket a szülők nagy megelégedésére. Mesterségüket, a gyerekek nevelését, tanítását, jól értették, s a falu is megbecsülte őket. Már nem tartották többé különc embernek Ádámot.

  Idővel gyerekeik születtek, két fiú.

  Most mikor feléjük tartottunk, a nagyobbik már betöltötte a tizennyolcat, s készült bevonulni katonának, a kisebbik érettségi előtt állt.

  Mi lesz itt, ha én bemutatom nekik a sógort? Gondolom, fogalmuk sincs a nővérük létezéséről.  Ránéztem a barátomra, de semmi izgalom nem tükröződött az arcán. Úgy látszik, ezt a témát jól megrágta már magában és felkészült jóra-rosszra.               

  - Vágjunk hát bele! – biztattam magam, s bekopogtattam a tanítói lak udvari ajtaján.

   Délután, mikor végeztem a dolgaimmal, visszakanyarodta Ádámékhoz. Kopogtattam és a harsány szabadra óvatosan benyitottam. A férfiak – Ádám, a két fiú és újdonsült barátom – az asztal körül ültek, előttük borospoharak, s kedélyesen társalogtak. Amál asszony pedig a főzőkályha körül ügyködött. Készítette a vacsorát.

  Békés családi idill!