Furcsa egy világ volt az én gyermekkoromban, mert csak arra emlékszem, hogy mindenért sorba álltunk. Erősen cifrák voltak azok a sorok, sok mindent megtudhatott az ember, ha a fülét jól hegyezte.

   Halványan derengő emberarcokat láthatott csupán, meg vastag posztókabátokat, s a tetejükből felszálló lehelletpárát. No, nem pipáztunk, csak reggel fél hatkor, tizennyolc fok volt, mínuszba, s mi szép sorban álltunk...

   S ahogy ott toporogtunk, hát szó-szót hozott, hiszen azért mégiscsak valamit tenni kell, s ilyenkor viccek jártak. Érdekes, hogy amikor az embernek semmije sincsen, a humorérzéke akkor kezd csak feltámadni igazán. És faragja az elgondolt, jól megfontolt, csak burkoltan utaló, vagy máskor a vaskos, egyenes, szókimondó viccet.

   S ahogy a sorban az araszolást várjuk, egyszer csak félhangosan valaki elkezdi mondani, hogy amikor az osztrák külügyminiszter nálunk járt, kocsikáznak végig Kolozsvár egyik sugárútján, csak úgy városnézőbe, a Párt ARO-jával, rajta a megyei párttitkár, a segédje, aki nemzetbiztonsági szempontból éppen szekus volt, és a Párt magyar képviselője, hogy valaki németül is tudjon.

   – Hát látja a sógor, hogy vastag sor kígyózik az utca jobbfelén, s mivel Bécsben ilyenkor, Karácsony előtt, csak a filharmonikusok újévi koncertje miatt állnak sorba, jegyet venni, rákérdez a sorra mutatva:

   – Schubert, Schubert?

   – Nein, nein, – válaszol a magyar elvtárs –, Liszt...

   Nagy a kacagás, pedig én még kicsi vagyok ahhoz, hogy értsem a viccet, de arra már nem, hogy az egyik könnybelábadt szemű néninek az elbeszélését ne érteném. Neki elsős a kislánya, s a múlt héten beteg volt. Felírták a gyógyszert, amit kiváltott a néni a patikában.

   Reggel főzőtt jó forró teát, s otthagyta a termoszba az asztalon, a kislányra ráparancsolt, hogy ne keljen fel. Szabályos időközönkét vegye be a lázcsilapítót, és a C-vitamint szopogassa el. Mert a néninek, amiért beteg a lánya, azért munkába menni, reggel hétre, mégiscsak kötelező. Még szerencse, hogy ez a bolt hatkor nyit és a lisztért, amiért álltunk, nem kellett lisztjegyet felmutatni.

   – Mert képzeljék, délután amikor hazamentem, a lányom azzal fogadott, hogy szeretné, ha megdicsérném, mert ő egy nagyon szép munkát végzett és azzal betessékelt a fürdőszobába. Amikor beléptem azt hittem, hogy földbe gyökerezik a lábam. Képzeljék, a leányka kivágta az e havi disznóhús jegyeinkről, szép pontos kanyarítással, a disznófejeket; a csirkehúsjegyeinkről a csirkéket; marhahúsjegyeinkről a szép tehénfejeket, szarvastól. A cukor, az olaj és a vaj jegyekről pedig a cukor, vaj és olaj rajzokat. Szépen egyenként kiszínezte őket és a fürdőszoba falára átlósan ízlésesen, úgy, hogy „egy állat – egy termék”, felragasztotta őket a csempék közepére. Szép kis tapéta lett belőle.

   – Szép, szép, de milyen értékes, – szólt közbe valaki, a fentemlített humorérzéket csillogtatván, de erre senki sem kacagott, még csak nem is nevetett, hanem csak azt vettem észre, hogy egyik-másik ember elővette a pénztárcáját s kezdett benne kotorászni. Gondoltam, megszánják a nénit s adnak neki némi pénzt, ha már a leánya ilyen ügyes volt, de nem az történt. Lassan előkerültek a fentemlített tyúkok, marhák, disznók, olajak, vajak és cukrok és ki-ki, egy-egy jegyet kiszakított a jegytömbjéből – s a hasából is egyben. Ki ezt, ki azt tépett, s átadta a néninek. Hanem az ő szeme még könnyesebb lett, s nagyon hálálkodott.

   Megiletődöttségükben az emberek bíztatták, hogy sebaj, ennyiből majd csak kijönnek valahogy a hónap végéig, a következő jegyosztásig, s a hálálkodásnak azzal szakadt vége, hogy végre hat óra lett, és megindult araszolni a sor, nem Schubertért hanem lisztért...

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2016. március 13.