Tavasz, bodobácsok és fiú kékben
Az első tavaszi nap. Mennyire vártuk már! Te, én, a borzas galambok a sarki háztetőn, a hajléktalan, a bodobácsok a bokrok alatt a téren, és a fiú kékben.
A fiú úgy kilenc-tíz éves forma lehet, szelíd, pecsenyés arcú gyerek, olyan, aki tornaórán utolsóként liheg be futás után, és két szalámis zsömlét is bevág szünetben, vasárnap meg repetázik a rántott húsból. A fiú kékben türelmes és kitartó, nagyjából tíz percen át nézem és gondolkodom azon, mit szedegethet a bokrok alól a kis parkban. Lehajlik, levelek közt kotorász, majd vértolulásos arccal felemelkedve valamit piszmog. Találgatom, virág még nincs, szinte fagyos a föld a kegyetlenül hosszúra nyúlt tél után. Talán kavicsot gyűjt. Közelebb lépek.
Nem. Kezében tű, amin piros hátú bodobácsok tekeregnek néma kínban egy cérnára felfűzve. Kis bogárteremtményei istennek, kik feléledve az első napsugaraktól talán napozni indultak. Ki a fényre, a levelek nyirkos hidege alól. Nem találkoznak katicával, sem aranyos futrinkával, bogártestvéreik talán még alszanak. Ők fényre vágynak, melegre.
Helyette a halál vár rájuk. Kékben.