Egy kora tavaszi péntek esti vacsorázás közbe, szüleim a hétvégi nagy tavaszi takarítási feladatokat beszélték meg. Tehették kényelmesen, hisz amíg a sült pityóka hámozódott, és vártuk, hogy egy kissé meghűljön, a szánk az be nem ált, mert mindenkinek volt ötlete, mivel kezdjük, mit majd hova rakjunk, ki milyen feladatot kell, majd teljesítsen.

            Életembe először most én is be voltam vonva eme fontos családi meg beszélésbe, hisz az ősszel iskolás leszek, és most az egyetlen nagy szobánkat úgy kellett kialakítani, hogy az Esztelnekről elhozott vaságyat is valahová be kell fértetni, amiben csak én fogok aludni, a mostanában oly gyakran emlegetett „nagy fiunk”

           Amire a sültpityóka elfogyott a kék virágos zománcos tálból, és az aludt tejes lábas is kiürült, a szombati munka feladataival, és annak teendőivel mindenki szembesült, és elosztódtak a feladatok, mindenkinek jócskán kijutott a nagytakarítás munkálataiból.

           Én is kaptam a feladatokból. Legelőre édesanyám felkért, hogy oszt’ fiam igyekezz haza az óvodából, mert mi ketten már szombaton ebéd után nekifogunk felfordítani a lakást, és én a fájós lábam miatt mindent egyedül nem tudok elvégezni. Édesapád majd munkából hazajőve fog tudni csak bekapcsolódni a bútorok tologatásába, átrendezésükbe.

         Hát most éreztem életembe először, hogy én is fontos vagyok a család számára, és az én kis segítségemre is igényt tartanak szüleim. Alig vártam, hogy ágyba kerüljek és tovább, álmodjam, szőjem a terveimet, mert arra gondoltam, hogy a vaságy körül, majd kialakítok egy olyan teret, ahol, a játékaim egybe lehetnek és játszhatok is velük.

           Édesanyám, ahogyan végzett a mosogatással, odaült az ágy szélére és rákezdett egy új mese mondásába, a szorgos kis törpék és munkájuk nagy eredménye, a kiásott nagy kincsről szólt, amit soha se is tudtam meg, hogy mi volt, mert a mese végére elkoppant a szemem és fújni kezdtem a kását.

         Reggel, édesanyám azzal engedett el, hogy lelkemre kötötte

       - Oszt’ siess haza, mert a munka nagyon vár!

         A délelőtt, elég nehezen telt el, mert nem tudtam a játékba bele feledkezni, az eszem csak azon járt, hogy mit kel majd elvégezzek, milyen sorrendbe, és a vaságyon, amiben már este aludhatok.

          Szombaton, valóban az eddigi megszokott idő előtt érkeztem haza, édesanyám nagy ámulatára és egyben megelégedésére. Az üdvözlő puszik után nem állotta meg, hogy meg ne kérdezze:

       - Fiam ez, hogy lehetséges, hogy szinte egy órával hamarább itthon vagy? A felelet nagyon egyszerű volt.

      - A dada ma nem jött óvodába, így Pufi keresztmamám, mert ő volt az óvó nénink, hamarább haza engedett, és én nem avizálódtam az úton, hanem ahogy csak tudtam, szedtem a lábam szaporán, még futottam is hazafelé.

          Ezt az elfogadható, de valóságos magyarázó szövegnek egy fejsimogatás tett pontot a végére, amely egy anyai puszival volt párosítva.

          Hamar meg ebédeltünk, és én már a széket, amin ültem vittem is ki a tornácra, hogy majd a többit is szerre kihordjam. A szőnyegszedés és kivivés is az én feladatom volt, akár csak az ágynemű kihordása. Izzadtam, nyögtem nagyokat, mert a felkarolt ágynemű súlya szinte meghaladta erőmet. Egy ilyen cipekedés alatt, a lelógó lepedőre lépve elvágódtam, ami belőlem egy csúnya szavat préselt ki, a jó Istent... emlegetve. Édesanyám nem volt messzire, meg halotta és nagyszemeket meresztve, csodálkozva rám kérdezett.

      - Ugyan biz’ úrfi ezt hol halottad? Kitől tanultad? Mert tőlem s az apádtól, biztos nem, hisz mi nem káromkodunk!

      - A játszópajtásoktól, jött a gyors válasz, és gondoltam ezzel az ügy le is van zárva.

        De nem így édesanyám, aki maga elé állított, és szemembe nézve oktató hangon, megszólalt.

      - Tudod kis fiam, ez egy nagyon csúnya szó, tudod, hogy mit jelent?  Isten káromlása, amiért a fenvaló megbüntet. Többé, ki ne ejtsd a szádon! Meg értetted? Nem akarom, hogy káromkodós légy! Nyomatékként, a vállamat megfogta és rázott is rajtam egyet.

      - Nem tudtam mit jelent, feleltem egy kissé meg szeppenve, a hirtelen anyai szigortól. Édesanyám majd folytatta:

     - Ha netalán még valami olyan szót hallasz, aminek az értelmét, jelenőségét nem tudod, főleg ha csúnya szó, káromkodás, akkor kérdez meg engem vagy az apádat, hogy megmagyarázzuk a szó értelmét. Vagy ha valami olyasmit látsz, vagy szokatlan történik veled azt is, mond meg nekünk, hisz mi szülők neked mindég csak a javadat akarjuk.

        Ha meg éppen egy indulatos szót akarsz kiejteni, a szádon, akkor mond, hogy: A macska rúgja meg. A kánya csípjen meg, hát még az is elmegy, hogy a fene essék beléje.

        E váratlan dorgálás majd kioktatás, egy kissé lehűtötte a munkakedvem, de azért nekifogtam a tornácon lévő párnák kiporolásának. Összeszorított szájjal, jó nagyokat supantottam a porolóval a párnákra, majd a paplanok következtek. Jól jött ez a porolós munka, hisz a fölszálló porral, a dorgálás feszültsége is belőlem elszállt a por nyomába. A levegőt csak úgy kapkodtam, és a karomba is a hangyák munkálkodni kezdtek. Ez is furcsa szokatlan egy dolog volt részemre, amit rögtön közöltem is édesanyámnak, ezzel is igazolva, hogy egy szófogadó jó kis fia van neki.

        Amíg a zsibbadást, fáradságérzést magyarázta édesanyám, sikerült kifújnom magam. Meg pihenve és nagy lelkesedéssel fogtam neki a székek lemosásának, súrolásának, mert ez a feladat elvégzése is rám hárult.

        Édesanyám, közbe leült a felsepert padlóra és nekifogott a padlót felsúrolni. Alaposan minden tenyérnyi darabot többször is meg - meg súrolt az új súrlókefével, amit édesapám hozott egy nappal ezelőtt.

        Én félszemmel néztem, miként ügyeskedik a surló kefével, és ahogyan balkezével tovább - tovább vonszolta magát, a padlón, elszorult a szívem, hisz a gépbe szorított bal lábának térde kalácsa ki volt operálva, ezért ez a lába egy életre merev maradt, és nem engedte, hogy guggolva vagy térden állva dolgozzon, ezért kellett a padlóra üljön.

        - Édesanyám, nem próbálhatnám meg én a padló surolását, kérdeztem egy kissé elfordulva, mert elhomályosodtak a szemeim.

       - Nem, nem, mert ezt nyomni is kell, te még ezt nem tudod, majd ha nagyobb leszel, és én nem fogom bírni a munkát, akkor súrólgathatsz egy életen át.

         A székek felé mentem és nekifogtam azok súrolásának, a kefét úgy használva, ahogyan azt nemrég édesanyámnál láttam: nyomtam is, meg előre-hátra húzogatva, közbe körözve is vele. Ez a munka már jó hangulatba történt, hisz édesanyám dalra fakad, lehet azért, hogy félszegségét előttem, leplezze. Dalolni azért leginkább kézimunkázás közbe szokott, akkor én mindég oda húzódtam hozzá. Nagyon szerettem hallgatni, főleg amikor melankolikus, bús nótákat énekelt A nótákat is úgy énekelte, egyik a másik után, hogy nem állt meg pihenni, csak úgy egymásba énekelte őket, minden átmenet nélkül, csak a dallamuk, ritmusuk változott meg, de mindegyik nagyon tetszett nekem. Szép hangja volt. A dallamok csak úgy simogatták a fülem.

       Így a daloló édesanyám hallgatva már a légkör is meg változott körülöttünk. Én ugyan a dal szövegét nem tudtam de, ha édesanyám énekelt, és akkor az, biztosan jó és így kell tenni, hát dudorászni kezdtem én is, csakúgy magamnak, hisz énekszóról szó se lehetett, mert a teremtő nem áldott meg oly szép hanggal. mint amilyen édesanyámnak volt.

         A harmadik szék súrolásánál tartottam, amikor csak úgy nekem is váratlanul, a gyermeki ártatlanság teljes őszinteségével, édesanyámnak szegeztem a kérdést:

         - Édesanyám, én, ahogyan súrolom a székeket, és a kefét akár egy kézzel fogom, vagy két kézzel, a kakasom, úgy de úgy lóg! A tiéd igen-e?

           Édesanyám kezében meg ált a surlókefe, rám nézett csodálkozó arcot vágva, és majd jó későre meg szólalt.

   - Hát fiam, nem, mert csak a fiuknak van fütyije, a lányoknak nincs! és várta, hogy most mi fog történni. Most rajtam volt a sor, hogy elcsodálkozzam, de azért naiv kis fiú létemre csak visszakérdeztem:

  - Jó, Jó de akkor ők, hogy pisilnek? 

  - Tudod fiam, te még kicsi vagy, hogy ezt meg értsd, de, majd ha nagyobb leszel, akkor megtudod, de most végezd a dolgod, mert meghűl a surló vized.

       Ugyan ettől a magyarázattól okosabb nem lettem, pedig hát én tudtam, amit tudtam, csak nem voltam egészen bizonyos felőle. Viszont a hangnem után ítélve éreztem, hogy ez az ügy le van zárva édesanyám részéről.

       Az idő hamar elrepült, és egyszer csak édesapám a hátam mögül rám köszönt, majd derékon kapott és a magasba emelt, a vizes surlókefével együtt, amelyből a víz ruhájára is csöpögött.

       - Na kész-e a helye az ágyadnak? Foghatok-e neki, hogy összeszereljem? Kérdezte egyszerre mindkettőnktől.

        A szoba sarkába mutattam, ahol már a frissen mosott padló is szinte fel volt száradva, és lelkesen kérdeztem:

      - Én segíthetek-e?

      - Természetesen, mert egyedül nem boldogulnék- jött a válasz

Az előző nap előkészített és megpucolt ágyrészeket, szerre hordtam be a tornácról, édesapám keze alá, ahogyan ő kérte, és nem sokára már készen fel volt állítva az ágy, amely olyan hosszú volt, hogy kétszeresen is bele fértem volna.

       - Na, fiam ezt az ágyat sokáig fogod használni, mert az ágy széles is, le nem gurulsz belőle, meg hosszú is, hogy nagy iskolás korodba is még alhatsz benne! Nem a sós ládával talál, amit az esztelneki boltunkból hoztunk el és bölcsőképpen használtad, amíg meg nem tanultál járni, és egy alkalommal meg kimásztál a mély ládából, hogy a földre pottyanva a mécses eltörjön édesanyád kétségbe esésére. Na de ez még az előző kis nyomorúságos szobánkba történt, a pártház fás színje melletti kis szobába, de te erre biztosan nem emlékszel, hisz oly régen volt… (Ez való igaz, de a bolti sósláda még ma is 60 év után meg van, a garázsba, szerszámokat tartok benne)

        Édesapám, majd fogta magát, és el kezdte tologatni a szekrényeket. A ruhás és konyhaszekrényt falként tolta össze a két ágy közé, nekem meg jól jött, a szekrények takarása, hisz így egy kis szoba alakult ki. Nagyon kedvemre valónak találtam. Rögtön kezdtem a játékaimat behordani az új helyre az ágy alá, ami igen csak szokatlanul magas volt, így kényelmesen be lehetett bújni alája. Az ágyam mellé egy széket is betettem, majd külön szőnyeg került a padlóra, végül a kiszellőzött frissen húzott ágyneműt hordtam be nagy szuszogások közepette, amit édesanyám szépen eligazított az ágyba, majd megjegyezte:

     - Kicsi fiam, itt most kényelmesen nagyokat aludhatsz, szépeket álmodhatsz, és szeretett teljesen magához vont és hosszan megölelt. Lehet, hogy ráérzett arra, hogy ez a külön fekvés lett az első lépésem az önálló való válásom felé.

       Mindenki, tett-vett, dolgozott, mire beesteledett a szoba át volt rendezve, mindnyájunk meg elégedésére.

        Vacsorázni nem kellett kétszer szóljanak, a teát meg pirítós kenyeret jó ízűen ettem, miközben édesapám meg jegyezte:

       - Na, nekem mára az ebéd a vacsorával összefolyt.              

       - Jesszusom, te Jenő, valóban te nem is ebédeltél, és édesanyám összecsapta a két tenyerét.     

       Édesapám, felém fordult és mosolyogva meg jegyezte:

        - Látod fiam így kell spórolni, csak most azt nem tudom, hogy az ebédet vagy a vacsorát spóroltam-e meg? Rám kacsintott, és egy jót nevetett. Nevetés, ami ránk is átragadt.

         Én vacsorázás után az új ágyamba vonultam vissza, és sietve levetkőztem, mert halottam, édesanyám halkra fogott hangját, amiképpen elkezdte mesélni a csúnyaszavas esetet. Kissé csalódva, mert a tegnap esti mese folytatását vártam, de így szemeim, behunytam, alvást színlelve, mert sejtettem, hogy édesapámnak még lesz egy-két szava, hozzáfűzni valója a halottakhoz, és sejtelmem be is bizonyosodott, de amilyent látta az „alvó’ fiát, aki ma nagyon sokat segített, csendesen visszahúzódott, megjegyezve édesanyámnak:

      - Alszik, ezzel a kis butus fiammal, most nem sikerült szót váltsak, majd holnap, csak el ne felejtsem.

       Dehogy voltam én kis butus! Azt már régen eljátszottam az udvar porába a sok vásott jött – ment játszópajtással, meg az óvodába, a sokféle szülők gyermekével, akik hazulról nagyon sok mindent magukkal hoztak a kis közösségünkbe.

       Én a kis kakasos naiv, többet tudtam már egy s más dolgokról, mint más hasonló korú gyermek ember, aki az édesanyja szoknyája mellett nevelkedett, széltől, naptól, hidegtől óva.

       Magamba mosolyogva aludtam el, készülve a holnapi nagy napra. Ugyan is még a tegnap esti mese után elhatároztam, hogy én is kincskereső leszek, mint a mesében a törpék, akik bányászni mentek és sok kincset találtak, abból kastélyt építettek és éltek boldogan, amíg meg nem haltak. Hát, ha nekik sikerült, akkor bizonyára nekem is sikerülni fog, de én egy kis családi házikóval meg elégszem, hogy ne keljen többet a házbérre spórolni, meg félni, hogy na megint itt van a hónap eleje, és fizetni kell, a csoszogva érkező házinéninek, aki mindég pontosan jelent meg, a házbérért.

Kézdivásárhely                                                                    Beke Ernő.

2014-01-24