Ú T B A N ...

                                                    Szubjektív születésnap.

                                           - Mariánum – Kolozsvár. – XVI.

      ...Útban vagyok! Már jövők! Készülődöm!

Valamikor 9 hónappal (ezelőtt) megfogantam, aztán mikor-mikor nem, egyesek szerint már éltem, magzatként majdnem lélegeztem is. De még nem voltam kész! Teljesen.

        „ A szerelemnek gyümölcse fakad. Egy új ember élete. – Ez a dolgok rendje. –

           Valamikor, valahol, megszületünk valamiért.”

Szubjektív szülinapról szólok. Az enyémről!

       ...Útban vagyok és tán órák múlva, - pontosan nem tudom mikor – MEGSZÜLETEK! Ez lesz a születésnapom. Létezésem első napja! Erre fogok, fogunk emlékezni majdan, minden szépet és jót kívánva ez alkalommal. A dátumot, a napot majd megtudjuk. Hogy pontosan hány órakor érkezem, az most nem lényeges. Ezen majd később lehet morfondírozni, találgatni. Az életünk kezdetén, első szakaszában, fiatalkorunkban erre még nem nagyon figyelünk. Majd csak később, amikor tán horoszkópos „ki mit tudok”-ban felmerül ez a kérdés: „hány órakor jöttél a világra?” Igen, ez valamikor egy érdekes, szép téma lesz beszélgetéskor: reggel, este, talán délben vagy éjszaka, esetleg hajnalhasadtakor? Kérdések.

És most már annyi, de annyi év után, nem tudom az órás választ! Szörnyű? Nem? Mindegy! Már nincs kitől megkérdezni, megtudakolni. Hát ez a szörnyű! Már mind elmentek, akik tudták erre a választ: szülők, nagyszülők, rokonok sokasága és ismerősök számtalan hada. Ez most már mindegy, így marad számomra. Vagy akármit is képzelhetünk, mondhatunk, vallhatunk később erről.

        ...Útban vagyok! Jövők! Mozgolódom...fészkelődöm...Már nagyon rugdalózhatnékom van...már kikívánkozom! És tán már nagyon is fájhatok a legdrágább, a leges-nek elmondható Valakinek, akit majd Szülőanyámnak, Édesanyámnak fogok nevezni, áldani, emlékezni és tisztelni, míg Földi halandók leszünk!

        ...De most még csak úton vagyok! És fájdalmat okozok...Tán már jó is ez a fájás neki, már nagyon is várta,várták, persze, hogy már túl legyen ezen, megkönnyebbüljön. Hogy megszabaduljon az áldott terhességtől. Igen, terhes volt velem sokáig, kilenc hónapig. És most nemsokára már nem lesz az. Anya lesz ma, vagy holnap. Szülőanya, aki világra hoz egy új életet. Új élet, új remények! Brassóból átköltözve Kolozsvárra. Amit már nagyon vártak.

        ... Hogy milyen lesz a létezés, a kinti világ, az életnek nevezett valami, még nem tudom...még csak útban vagyok!

        ... Útban, akit nemző atyám, - majdani Édesapám – így fogom majd szólítani, már Ő is nagyon vár, nagyon készülődött. Hiszen pár nap múlva Karácsony lesz. Igazi családi-ünnepi Karácsony, amilyen még nem volt náluk addig. Bizonyára a nagy nap, a szülés közeledtével már kinézte milyen karácsonyfát állít majd és milyen díszeket aggat megszületett gyermeke, elsőszülött fiacskája tiszteletére, - mert igazából fiút várt, mint általában minden apa -. Már készült és tudja, hogy milyen ünneplésbe részesíti majd édes-kedves párját, szeretett feleségét, Szülőanyámat, azért, hogy épp Karácsony „tiszteletére” szült neki egy fiú utódot!

        Igen, mondhatom az Angyalka, a Karácsonyi-angyal hoz/viszen engemet, épp egy héttel Karácsony napja előtt. December havában, Bak havában, Álom havában, kinek hogy tetszik.

        ...Most még csak útban vagyok! Még a való világból, a külső létezőből semmit sem érzékelek.

        ...Valamikor, valahol megszületünk! Nem tudjuk, hogy mire, milyen világba ébredünk sírva. Mert sírva születünk. Ez biztos! Nem tudjuk, előre mit érünk meg?!  Azt sem, hogy miért oda, ahova?!

      ...Már közeleg az óra, a perc! Az idő-sorskereke viszen, repít valamerre. Holnap már tudni fogom, mert feljegyzik egy nagy könyvbe, megszületek Erdélybe! Éppen Kolozsvár nevű helységbe, az 1940-es évek közepe felé (a pontos dátumot is beírják majd), amikor még és inkább ismét, ebben a városkában magyar világ van! De én, megszületendő, még nem tudhatom, hogy amikor érkezésem lészen, akkor ott kint a Nagyvilágban, nem is olyan messze Erdélytől, éppen háború dúl. Valahol dörögnek a fegyverek. Valahol a közelben emberek lövik egymást, épp akkor, amikor tán velem együtt sok százan, millióan szerte a Földkerekségen azon a SZÜLETÉSNAPON egy élhető életre készülünk. Megszületni! Élni! Létezni! Küzdeni célokért, keresni a szépet, a boldogságot, a létezés értelmét. És nem a háborút, a pusztítást, az értelmetlen halált, az elmúlást!

       ...Útban vagyok, útban vagyunk sokan, nagyon sokan és mind élhető világot akarunk!

Igen, tudom, én holnap már létezni fogok! És sokunk születik sokfelé. Holnap már megszületek! Holnap már öröm leszek Szüleimnek. Holnap ÉN leszek! Leszek, mert érkezem!

       - Ujjé! Hurrá! Íme, az emberke! Isten éltesse! – kiáltanak majd fel örömükben a rám várakozok. Igen, ez biztos. Holnap egy új világ kezdődik – nekem, valakiknek, sokunknak. Mindazoknak, akik megszületnek, akik életben maradnak.

       Megszületünk!...Valaki megszül...szoptat, táplál, óv és vigyázza álmainkat. Majd megtanít beszélni, járni, viselkedni. Megtanít emberségre, tisztességre, becsületre, szeretetre. Megtanít a tízparancsolatra. Megtanít arra, amire Őt is megtanították az Ő szülei. Élni, felnőni, küzdeni, bízni, hinni valamiben. Ez a mindenkori szülők felelőssége, kötelessége.  Továbbadni a jót, a szeretetet, mellőzni a gyűlöletet.

       ...Aztán majd még kiskorunkban az igaz emberek legyőzik a gonosz háborúskodókat. Elhallgatnak a fegyverek. Győz az igazság. Béke lesz a világon. Ha nem is mindenhol igazságos béke, - mint tapasztalni fogjuk azt később nagykorunkban, Kolozsvárott és Erdélyben is! De béke lesz.

         A Szülő majd kézen fogva óvodába, aztán iskolába visz el. Ott majd megtanítanak írni, olvasni, számolni, rendes embernek lenni. Közben kitanuljuk a játszás örömét, megpróbálunk kitűnni valamiben, de megtapasztaljuk a dacosságot, a verekedést is. Megtanuljuk mi az öröm, látunk majd másokat sírni és nevetni.

         Gyerekfejjel még nem értjük mi a bánat és a gyász. Látjuk a sok síró embert, rokonokat, hozzátartozókat, a sok feketébe öltözött felnőtteket, és nem értjük miért nem jön haza az ...Apu? Miért viszik ki a temetőbe, egy mély gödörbe? Azt mondják,  Ő már az égben van, az angyalok között, a mennyek országában...Ezt bizony nehéz lesz megérteni gyerekfejjel! Nagyon nehéz. Elmondhatatlan!

          Aztán majd kiskorunkból emlékfoszlányok jönnek elő. Töredékek. Egy nagy ház udvarán szaladgálunk a fák között és hintázunk a magas kerítés mellett sok szomszéd gyerekkel együtt, Aztán egy szép nap a Sétatéri lakásunkból átköltözünk egy még nagyobb házba. Itt még több fát, bokrot, rengeteg virágot látni, hatalmas udvarral, a bejáratnál két kis szökőkút ontja a vizet. Új otthonunkat MARIÁNUM –nak nevezik!

     - Íme, hát megérkeztem, megérkeztünk! – mondhatom ezúttal!

       Idő múltával felnövünk és valamiféle hivatásunk lesz, szakmánk, megélhetésünk. Valamiért rajongani fogunk, olvasni vágyunk, moziba, színházba járunk, csodáljuk a zene világát és sok hasznos és haszontalan dolgokat is megtanulunk, akarva-akaratlanul.

        Valamikor megismerünk egy lányt, kettőt, hármat, többet. Csodáljuk kacaját, haját, szeme huncutságát. Elindul a szerelem-szekér zötykölődő utakon...Közben megismerjük magunkat is, legalábbis úgy véljük. Próbára tesszük hiszékenységünket, merészségünket, jóságunkat. Megtudjuk, -idővel kiderül-, hogy kik vagyunk és miért is vagyunk a világon. Néha elbotlunk, néha győzünk a bajokon. Szerelmesek is leszünk, jó néhány csalódással fűszerezve. De aztán merész elhatározással, akarattal egyszer csak összekötjük életünket valakivel! Akiben hiszünk, bízunk, hogy társunk lesz életünk további útján. Családra vágyunk. Felnőttként mondhatjuk közösen, már nem csak ÉN vagyok, már MI vagyunk. Többes számban gondolkodunk, együtt tervezünk. Gyereket nemzünk – ez a dolgok rendje. A sorskerék forog tovább. Az élet nagy varázslata folytatódik!

        Aztán majd én leszek később, aki szorongva lesi egy kórházi szülőszoba ajtaját – Kolozsvárott. Várom a csodát, az utódot, akit fiúcskaként becézünk várakozáskor és aztán leírhatatlan, határtalan...kitörő örömmel fogadva lányként érkezik hozzánk!

         És közben változik a világ is körülöttünk. Költözünk egyik helyről a másikba. Kis lakásból, nagyobba...kis gondok után, nagyobbak felé. Megyünk mindig előre, amerre sorsunk írva vagyon, hol zajosan, hol csendesebben. Tanuljuk az életet!

        ...De, stop! Most még csak útban vagyok! Igen, tudom, holnap már létezni fogok! Holnap már megszületek! Holnap már óriási öröm leszek Szüleimnek! Holnap ÉN leszek!

Leszek! Leszek! Mert jövők egy csodás útra, egy csodás világba, csodás emberek közé!

         Aztán...aztán egyszer jó lesz majd elfogultan elkalandozni, énes – módra születésünkről, életünkről,világunkról!

          Igen! HOLNAP már nekem TEGNAP lesz!

Ma még a Tegnap: december 17-e. Holnap már:december 18.-a !

          Létezésem, születésem első napja!

         „ A szerelemnek gyümölcse fakad. Ez a dolgok rendje.

            Valamikor, valahol megszületünk valamiért!”

          Így a jó, a szép, az igaz!

Budapest, 2013. december 17.