(megemlékezés az álmosdi csatáról)

A bihardiószegi Nyúzóvölgyben, augusztus 8-án immáron ötödik alkalommal rendezték meg a Székelyhid-Létavértes határátkelő közelében, Bocskai István és a hajdúk győztes diószeg-álmosdi szabadságharcának emlékünnepét, mely vallási, művelődési-történeti, hagyományőrző rendezvény.

Ez alkalommal is az egykori Bocskai István erdélyi fejedelem serege és a császári katonák küzdöttek egymással, mint 406 évvel ezelőtt az álmosdi csatában.

A Bihardiószegi Református Egyházközség, az Érmelléki Református Egyházmegye, különféle huszárbandériumok, környékbeli hagyományőrző szervezetek és a jelenlevők segíttek a csata újra felelevenítésében.

1604. október 15-én hajnalban – egy bihari nagyúr – Kismarjai Bocskai István és katonái Álmosd-Diószeg között az ő személyes vezetésével „hajdúvitézek! húúúj, húúúj, rááá!” csatakiáltással félelmetes, vad förgetegként zúdultak rá a Bocskai ellen vonuló császáriakra és győztek!

Az esemény jelentette a szabadságharc kezdetét: a később Erdély és Magyarország fejedelmévé választott Bocskaihoz a csata után csatlakozott a városi polgárság, a köznemesség és a főnemesség jelentős része is.

Jakó Sándor Zsigmond lelkipásztor így emlékezik meg az eseményről: „Vasárnap délelőtt szokás szerint kondult a bihardiószegi református harang, hívogatva mindazokat, akik még nem mentek ki a Nyúzóvölgybe. Az Ige: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8,31) volt. Az igehirdetésből kiderült, hogy e drága Ige közel áll hozzánk úgy is, mint magyarokhoz (őseink jelmondata és végrendelete volt sokszor), de úgy is mint református keresztyénekhez (egyházunk címerének jelmondata). Az igehirdető elmondta, hogy Bocskai István hajdúi is sokszor megrendültek, de ott lobogott a zászló előttük ezzel az igével kihímezve, melyre ha felnéztek újult erőre kaptak és győztek. Előttünk nincsenek zászlók, de vannak templomaink, melyek hirdetik Isten velünk, a kérdés csak az, hogy mi vele vagyunk-e, mert nem az Isten keze lett rövidebb az idők folyamán, hanem a mi népünk hite. A kérdés az, hogy tudunk-e bibliás őseinkhez hasonlóan bízni, igazán bízni az Istenben, mert ez a hit és bizalom egyetlen záloga jövőnknek, megmaradásunknak.

Közben kint a völgyben már harmatos reggel óta pezsgett az élet. 30 üstben főtt a finom bográcsos, az idén először – Dr. Szabó Józsefnek köszönhetően – pedig kézművesek vására is tartatott a fejedelmi táborban. A gyerekek számára gyöngyfűző- és mesesátor kínált remek szórakozást, közben szüleik és nagyszüleik a színpadnál hallgathatták Martin Tímea csodálatos hangját és énekét. Ezt követően Oláh Attila tépei lelkipásztor és Gellért Gyula bihardiószegi espres-lekész ünnepélyesen kinyílvánították a két gyülekezet közötti testvéri együttműködést. Ezt követően három érdekes előadás hangzott el: Maklucz Attila tanár úr Kölcsey Ferencről, Ghitea Angéla kántornő Erkel Ferencről, Nagy Béla Bocskai kutató pedig Bocskai Istvánról adott át számunkra sok érdekes információt. Dr. Ölveti Gábor a debreceni városi levéltár főlevéltárosa bemutatta a nádsátrakon elhelyezett Bocskai István okleveleiből összeállított kiállítást. Elmondta, hogy ilyen körülmények (kint a mezőn és nádsátor oldalán) között még nem látta ez a kiállítást. Majd a beszédeket az Érmelléki összkórus (Bihardiószeg, Margitta és Szalacs) énekszámai követték változatosságot hozva a hallgatóságnak. Meleg Vilmos színművész szavalatát a Nagykágyai Néptáncosok műsora követte. Gellért Gyula espres úr, az egész ünnepség megálmodója és megszervezője emléklapokat osztott az ünnepség szervezésében aktívan résztvevőknek. Majd a diószegi Szömörce tánca varázsolta el a nézőközönséget.

Miközben a pódiumon zajlottak a változatos programok, addig a nádsátrakban csendesen folyt a harcosok felruházása és felfegyverzése, így lassan tele lett a mező hajdú és osztrák harcosokkal.
A délutáni órákban a nyüzsgő több ezres tömeget harangszó hívta istentiszteletre és elcsendesedésre. Az igét Vad Zsigmond, a Debreceni Református Egyházmegye esperese hirdette.
Az istentiszteletet követően Gellért Gyula esperes úr, mint házigazda köszöntötte az egybegyülteket, majd Szólláth Tibor országgyűlési képviselő köszöntője hangzott el. Birtalan József és társai tárogatóval toborozták a vitézeket és a nézőket a csatatérre. A felsereglett csapatokat mindenki ámulva nézte, főképpen a gyermekek csodálták tágra nyílt szemekkel a délceg lovasokat és fegyveres gyalogkatonákat. Tisztavatás és eskütétel után minden hadtest elfoglalta a helyét, és megkezdődött a csata Dr. Négyesi Lajos ezredes vezénylésével.”

Tovább egy másik szemtanú, Tóth Hajnal szavait idézem:

„Mindenféle közlekedési alkalmatossággal – autóval, szekérrel, traktorral, kerékpárral – érkeztek a résztvevők a Nyúzóvölgybe. Szerencsére ragyogó idő volt, a napfény aranyszínnel vonta be a porszemeket, a fűszálakat, a csataimitációban játszókat és a közönséget. Sok apró gyermeket is elhoztak az összejövetelre a szülők, nagyszülők. A sokadalom apraja-nagyja élvezte a látványos csatajelenetet, a 405 esztendővel ezelőtti momentumok megidézését. Fiatalok egy csoportja magyar nemzetiszín zászlókat és Árpád-sávos lobogókat lengetett nagy lelkesen.
Gellért Gyula érmelléki esperes, a csataimitáció kitalálója, megálmodója elmondta: e rendezvény célja a nemzeti öntudat és a közösség erősítése. Szeretnének valami értéket adni a résztvevőknek. A nép igényli ennek a találkozónak a megszervezését. Ez a csata összefogja az embereket. Van benne varázs, isteni erő. Főleg az Érmellékről jönnek sokan. Ám érkeznek mindig Váradról, Hajdú-Bihar megyéből, Debrecenből, Budapestről is. „Nyáron itthon van az ifjúság. Őérettük szervezzük mindig augusztusban ezt a programot” – mesélte az esperes. Hozzáfűzte: a győzelem érzése csodálatos dolog. És győzelmi élményben ritkán van részünk. Ezért fontos eljátszani, föleleveníteni ezt a csatát, amikor is Bocskai István tisztikara, hajdúcsapata győzedelmeskedett az osztrák császári sereg fölött. Mint később elhangzott: a 3500 fős császári hadseregből kevesebb, mint százan maradtak meg.
A történelmi momentumot a Hajdú-Bihar megyei lovasbandérium játszotta el, s voltak a szereplők között álmosdiak, konyáriak, debreceniek, szentjobbiak, székelyhídiak. Közel egy éven át szervezték a csata eljátszását. „Jó együtt lenni a csatatéren – szeretetben és békességben. Itt mindenkit a szeretet hoz össze. Ide nem kell meghívó. És már most várunk mindenkit a jövő esztendeire” – magyarázta Gellért tiszteletes.
Az imitáció előtt igét hirdetett Derencsényi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökhelyettese. Prédikációjában méltatta Bocskait, aki ragaszkodott az önrendelkezési jog érvényesüléséhez. Aki nem tartotta megalázónak, hogy megtörje az önzés csendjét. Arról is szólt: a békességhez hozzátartozik az igazság.
Gellért Gyula köszöntőjében beszélt e hagyomány jelentőségéről. Megjegyezte: Európa megtanított minket tékozolni, ám Kölcsey eszméje szerint nekünk gyarapítani kell értékeinket, gazdagítani a lelket és a szellemet. Szólláth Tibor, a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat Közgyűlésének alelnöke a győzelmek megbecsülését hangsúlyozta, hiszen fontos, hogy ne szürküljenek el ezek az emléke, történelmi pillanatok. Kifejtette: „2004. december 5. után sokkal aktívabbá váltak a kapcsolatok. A szétszakított szálak újrafonódnak. Ez is egyfajta győzelem. Összetartozunk, vannak közös reménységeink.”
A köszöntők után Rákóczi Lajos volt parlamenti képviselő elszavalta a Himnuszt. Ezután a sokaság elénekelte nemzeti imánkat.
A találkozó második részében volt a főattrakció: a csatázás. Lovas és gyalogos hajdúvitézek, kopjás lovagok, sziléziai lovasok, szekeresek, tüzérek, szolgák vonultak föl. A gyönyörű paripák, az ágyúk sem hiányozhattak a „kelléktárból”. A 405 évvel ezelőtti eseményeket Horváth Lajos hadtörténész ismertette. Rendkívül látványos „élő” történelmi tabló kerekedett. Minden rendben zajlott, csupán a pirotechnika okozott galibát. A forróság és a szél miatt meggyulladt tüzeket poroltóval sebtében megfékezték. Mondjuk, kissé fura látványt nyújtott a modern fegyver gyanánt használt tűzoltó készülék a korhű gúnyákban csatázó emberek között... A hőség miatt nem is használták többet a pirotechnikai eszközöket. A játék így is gyönyörű volt és lelkesítő. A sokadalom nagy tapssal jutalmazta a vitézeket.
A programot ezután a Bocskai-zászló alatt a hajdúcsapat eskütétele színesítette. Hadnagyokat és kapitányokat avattak. A diószegi Szömörce néptáncegyüttes is fellépett, a debreceni Sugalló zenekar húzta a talpalávalót.
Az emlékszikla megkoszorúzása után a Pusztai Farkasok tartottak íjászbemutatót. Az élménydús momentumok után volt, aki rögtön hazafelé indult, volt, aki még elidőzött egy üveg sör, egy tányér bográcsgulyás mellett, hogy elcsevegjen a látottakról a barátokkal, ismerősökkel. Jó volt kicsit emlékezni és vándorolni a múltban...”
Lássuk most, mit mond minderről a történelem:

A Bocskai-szabadságharc nyitányát ez az összecsapás jelentette, azaz Barbiano di Belgiojoso kassai főkapitány császári csapatai és Bocskai István hajdúserege között, mely Álmosd– Diószeg határában zajlott. Bocskai mintegy háromezer, nagyrészt lovas-puskás embere és két kapitánya, Lippai Balázs és Némethi Balázs irányításával megfutamította a Johannes Pezzen vezette, mintegy kétezer gyalogost, hatszáz lovast és kilenc ágyút felvonultató császári sereget, nagy részét megsemmisítették vagy elfogták. A hajdúcsapatok váratlan támadása nyomán a Partium és a Tiszántúl is Bocskai kezére került.

A Bocskai-szabadságharc több tekintetben is sajátos küzdelem volt. Mindenekelőtt háború a háborúban, mert amikor 1604. október 15-re virradó éjszakán Álmosd és Diószeg között az első lövések eldördültek, még javában folyt a török elleni küzdelem. Az itt egymás ellen harcolók tulajdonképpen a Habsburg-hadsereg idegen és magyar ezredeinek a katonái voltak. Emiatt a császári hadvezetés hetekig csupán néhány hajdúezred lázadását látta benne, amit a törökökkel „lepaktált”, „árulóvá” vált Bocskai István szított felelősségre vonásának elkerülése érdekében. A felkelés sajátosságai közzé tartozik az is, hogy Bocskai ugyan török szövetségben küzdött a Habsburg-uralkodó ellen, de olyan módon, hogy lehetőleg ne segítse szövetségesét céljai elérésében. Sőt amikor 1606-ban úgy fordult a helyzet, Bocskai meghiúsította a török Bécs elleni támadását.

A harc ellentmondásosságát jelzi az is, hogy a Habsburg-ellenes küzdelmet olyan személy vezette, aki élete javát a Habsburg-barát politika szolgálatában élte le, s részben az ő nevéhez fűződött Erdély elszakítása a töröktől, és bekapcsolása a török elleni koalícióba.

Bocskai és a hajdúk neve a magyar történelemben elválaszthatatlan egymástól. Ő volt az, aki a hontalan, bujdosó népet lakóhelyhez jutatta, s végrendeletében honvédő feladatot bízott a korábban „bitang, korcsos magyaroknak” nevezett hajdúkra.

A hajdúk a XV. század végétől a szarvasmarha-kivitel fellendülése idején kialakult, a marhahajtásból élő fegyveres réteg Magyarországon, nevük is a „hajtó” szóból ered. A török hódoltság korában valódi katonaréteggé váltak. Tisztjeiket maguk közül választották. Általában egy-egy hadjárat időszakára fogadták fel őket zsoldért vagy zsákmányért. A gyakori fosztogatások, rablások miatt számos törvényt hoztak ellenük. Egy részük magánföldesúri csapatokban szolgált bizonyos szabad paraszti jogok megszerzéséért cserébe, sokuk végvári vitéz lett. A tizenöt éves háborúban (1593–1606) nagy létszámban álltak a császári hadseregbe, 1604-től pedig Bocskai István felkelésének fő erejét alkották.

A hajdúkat több alapvető körülmény állította a Habsburg-ellenes harcok táborába. Elsősorban talán az, hogy döntő többségük olyan protestáns volt, akiket a századforduló éveitől kezdve a soraik között menedéket találó prédikátorok a katolikus uralkodóház elleni fellépésre sarkalltak. Emellett hajtotta őket az a szándék is, hogy rendezzék a magyar uralkodó osztály tagjaival elmérgesedett viszonyukat. A létbizonytalanságban élő, számkivetett hajdúk ezért kaptak szívesen Bocskai István, a tekintélyes protestáns főúr első hívó szaván.

Bocskai Istvánt kiváló katonaként tartja számon a magyar hadtörténelem. Személyes sérelmei miatt jutott el a Habsburg-ellenességig, de személyi biztonságában fenyegetve sem könnyen szánta el magát a fegyveres harcra. Annak, hogy ebből kibontakozhatott az országos méretű küzdelem, komoly előzményei voltak: az elhúzódó és egyre kilátástalanabbnak tűnő törökellenes háború, amelynek következményeként katasztrofális méreteket öltött az ország pusztulása. Nehéz lenne eldönteni, hogy az ellenséges vagy a fizetetlen császári zsoldosseregek pusztították-e nagyobb mértékben az ország területét.

Ama perctől kezdve, melyben határozott jövőjéről, Bocskay bámulatos tevékenységet fejtett ki s rövid idő alatt a semmiből olyan hadsereget teremtett, melynek győzelmei megremegtették Bécset és Prágát s Magyarországra irányozták egész Európa figyelmét. Éles eszével felfogta a helyzetet. Ott kereste szövetségeseit, a hol azok ezernyi számban kínálkoztak, a köznép tömegeiben, a hajdúkban, kiket a nemesi társadalom eddig kegyetlen törvényekkel üldözött, tűzzel-vassal irtani törekedett s ekképpen a németek karjaiba hajtott. A király és Mátyás főherceg legalább egy részüket zsoldjába fogadta s Rudolf politikájának egyik főeszköze magyar és erdélyi földön a hajdúság volt. Bocskay ismerte ez eszköz értékét s ki akarta csavarni a király kezéből. A hajdúkhoz folyamodott, és nem hasztalan. A félbarbár hajdú nem sokat okoskodott a hazája és maga dolgairól.

Így kezdődött az a háború, mely emlékezetessé vált a magyarság történetében. „A Szent Isten a magyar nemzetségnek szívét felindította,” és Bocskayban megadta a népnek azt a vezért, kihez a társadalom minden rétege csatlakozott s kiben mindazon tehetség összhangzatosan egyesült, melyet a nemzeti ügy diadalra juttatása megkívánt. Katona és államférfiú volt egy személyben. Erős magyar, erős kálvinista érzésű ember, de éppen, mert évekig kívül állt a felekezeti és társadalmi küzdelmeken, bizonyos elfogulatlansággal ítélte meg azokat. Egy párthoz sem tartozván, a pártélet apró szenvedélyeit és gyűlölségeit nem ismerte, s éppen azért támadhatott föl benne a gondolat, hogy egy párttá egyesíti az egész nemzetet s kezébe új zászlót ad, melyre az állami önállóság és lelkiismereti szabadság biztosítását írta föl.

Ady Endre üzenete álljon itt:

„Egyszer,

Tele emlékezettel

Még kérdezni is merünk:

Jönnek még jobb napok is.”

Forrás:

szekelyhid.info,

sulinet.hu,

Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története,

Sárkány Viola: „Emlékbeszéd…”

Jakó Sándor Zsigmond: „Emlékünnep a Nyúzóvölgyben”,

Bihari Hagyományörzők közleménye

U.i.: Az egyetemes vallásszabadságért harcoló Bocskai kivívta az egész protestáns Európa tiszteletét. Õ az egyetlen magyar fejedelem, akinek Nyugat-Európában szobrot emeltek, mégpedig a reformáció központjában, Kálvin János városában, Genfben.